Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - FÓRUM - Egy világi hivő: Gondolatok a pasztorációról
tólagos jóváhagyással - babonás szokások és elképzelések, de több „bevett” lelkipásztori módszer is „heretikusnak nevezhető", mert táplálják és alátámasztják e téves elképzeléseket [2]. A szerző által elítélt szentségkiszolgáltatási gyakorlat, vagy a kizárólagos gyermek- és nőpasztoráció kétségtelenül idegen Jézustól, s ezért a heretikus formák közé sorolható. A cikk legjelentősebb pozitívuma bizonyára, hogy hozzá cr nyúlni a kényes kérdésekhez, meg mer kérdőjelezni „bevett” módszereket. S talán ez értteti meg a bennünk támadt reakciót is: Vallásszociológusok közt már kö2jhellyé vált a - felmérésekkel igazolt - megállapítás, hogy a katolikusok általában merevebbek, magabiztosabbak (sajnos, gyakran farizeusi értelemben) és ennek következtében önkritikára vagy reformra sokkal kevésbé hajlamosak, mint a többi vallás tagjai. Az a katolikus, aki először találkozik e megállapítással, általában „védekezésbe” kezd. Pedig a kutató által adott magyarázat érthető: Az egyház tévedhetetlenségről, abszolút engedelmességről való tanítása nemcsak pozitívummal - ti. egyéni biztonságérzettel és közösségileg a tanbeli egységgel - jár együtt, hanem a lélektan törvényei szerint visszaszorítja az egyéni kezdeményezést vagy a kritikát [}]. (Ezzel legkevésbé sem óhajtunk a tévedhetetlenség vagy az engedelmesség elvi kérdésében állást foglalni.) A megújulásra nem alkalmas megmerevedett szemlélet késztette Robinsont az idézett keserű megállapításra. Az önbírálat szellemében elgondolkoztató számunkra L. Dewart hasonló kijelentése: „Nem ritkán úgy látszik - és itt különösen a katolikus egyházra gondolok -, mintha a saját hitvallástól távolállókkal jobban lehetne komoly és termékeny párbeszédet folytatni, mint az azonos hitvallásúakkal” [4]. Ha az lenne az alapállásunk, hogy minden „támadást” kivédünk, illetve hogy semmilyen hibát sem ismerünk el magunkban - s ez vonatkozik a cikkel szembeni állásfoglalásunkra is -, akkor nemcsak a dialógus, de a belső megújulás folyamatát is megakadályoznánk. A cikk nálunk még szokatlan lelkipásztori javaslatai a világegyházban egyáltalán nem újak. A prédikációt felváltó párbeszéd pl. - bizonyos keretek közt - több országban már a megvalósulás útján halad. Évek óta világszerte letárgyalt téma, hogy aránytalanul sok időt fordít a lelkipásztorkodás a gyermekekre, a felnőttek és családok rovására. Az a lelkipásztori szemlélet pedig, amelyet a szerző „szalonkeresztény”, vagy követelmény nélküli „árleszállító” névvel bélyegez meg, ismét nemcsak az újabb lelkipásztorteológiai irodalomban van egyhangúan elítélve, hanem a zsinat által is: „Az egyház a mai világban” című rendelkezés szerint a mai vallási élet feladata egyrészt, hogy megtisztuljon „a világ mágikus felfogásától és a még mindig muatkozó babonás csökevónyektől”, másrészt, hogy „személyesebben és tevékenyebben csatlakozzék a hithez [7] - JEGYZETEK 1. Szó szerint keli-e érteni, amikor Sik Sándor Leresztútjának XIII. stációjában a Szent Szűz „nyakas gyermeknek”, „szívtelennek”, „pogánynak” szólítja fiát? Hasonló kifejezések gyakoriak Péguy vallásos verseiben vagy Bernanos gondolatai közt. Maga a Szentírás is használ sarkított kifejezéseket: „Krisztus botránya”, „kereszt oktalansága”. - 2. F. X. Arnold, K. Rahner: Handbuch der Pastoraltheologie, II/i, Freiburg, 1966, 295; F. Klostermann, Theologie der christlichen Gemeinde, lásd: Kirche in der Stadt (hgg. Österreichisches Seelsorgeinstitut) .Wien, 1967, 58; H. Kiing, Wahrhaftigkeit, Freiburg, 1968. — 3. G. Lenski, The Religious Factor, New York, 1963; A. Görres, Pathologie des katholisohen Christentums, lásd: Pastoraltheologie, II/i, Freiburg, 1966, 277-343; L. Debar ge, Psychologie der Seelsorge, Luzern/München, 1969. — 4. Internat. Dialogzf. I/4, 330. T. F. Egy világi hivő: GONDOLATOK A PASZTORÁCIÓRÓL A technika és a „világi tudományok” rohamos fejlődésében egyre fokozottabb mértékben fennáll annak lehetősége, hogy az ember gondolkodásmódját és értékrendszerét is a természettudományok törvényei szerint alakítsa ki. Ennek következtében a transzcendentális dolgok vagy teljesen kiszorulnak az egyén gondolatvilágából, vagy pedig annak csak a perifériáin kapnak helyet. A hivő ember is hajlamos arra, hogy a természetes és természetfeletti világot egymástól elszigetelten tekintse (az utóbhinak csak kiegészítő, „magyarázkodást nyújtó” szerepet tulajdonítva). A természeti és természetfeletti világ kapcsolatának egyik legalapvetőbb tényezője a paszto- rációban nyilvánul meg: a pasztoráció a természeti világ függvényében a transzcendens világ 176
