Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - TÁVLATOK - Törekvések, szempontok a mai erkölcstudományban
Az erkölcstudomány módszerének problematikájáról itt csak nagy vonásokban szólhatunk. A tekintéllyel, szabadsággal, engedelmességgel kapcsolatos értelmezési és újraértelmezési folyamat az erkölcstudomány módszerének formálásánál is jelentős szerepet kap. Az első feladat tán az - ezt már a több évtizedes biblikus alapozásra irányuló törekvés is kívánja -, hogy az erkölcstudománynak az egybázjoggal való túlszo- rosra szabott kapcsolatát megszüntessék. - Tudomásul kell vennünk azt is, hogy az ún. te- kintélyi érvelés ma minden tudományszaknál háttérbe szorul. Vonatkozik ez a teológiai tudományszakokra is. Miként ma már a dogmatika sem, úgy a morális sem lehet „Denzinger- tudomány”. A korszerű módszer sokkal inkább igényli a tárgyi és konkrét antropológiai alapozást. Egyébként a tekintélyi-elvnek fellazítása egyáltalán sem „új felfedezés” a tudományos világban. Már Leonardo da Vinci kijelentette: „Aki a vélemények vitájában csakis a tekintélyre hivatkozik, az csupán emlékezetével dolgozik, ahelyett, hogy eszét használná”. (Idézve J. Ziegler: Vom Gesetz zum Gewissen. Quaest, disp. Herder 1968, 16.) Fontos a tekintélyi-elvnek fellazítása azért is, mert a bölcseleti etika és erkölcstudomány közti különbséget hosszú időn át sokan kizárólag e vonatkozásban látták. Az etika az „értelemmel”, a theologia morális a „tekintéllyel” operált. Ma ezt a felfogást - megfelelő differenciált értelmezés nélkül - aligha tarthatjuk már (vö. B. Schüller: Kann die Moraltheologie das Naturrecht entbehren? in: Lebendiges Zeugnis, 1965, 41-65). Vonatkozik ez még az ún. biblikus tekintély-érvekre is. Hisz épp napjaink biblikus szaktudománya mutat rá, hogy miként lehet és kell, egy adott kultúr- és társadalmi környezetben elhangzott kijelentést ma értelmeznünk? Hogy mi az ilyennek időtálló érvénye, illetőleg mi az időhöz- és helyhez- kötött abban? - Mindehhez sorolhatjuk még a fenti elvnek, a „mához való hűségnek” követelményét: a még nem tárgyalt, a bibliai világban vagy akár csak egy évszázada még fel sem merült problémákat nem mellőzhetjük. A hogyan? kérdése, azaz miként, mily előtanulmányokkal, tapasztalatok alapján, mily módszer alkalmazásával kell ezeket tárgyalni, - mindezen kérdések új feladatokat jelentenek az erkölcstudomány számára. A módszer problémáját vizsgálva H. Rotter rámutat: oly módszer kialakítására van szükség, amely az embert egyre inkább minden vonatkozásában vizsgálja. Mely Isten törvényét és az ember helyzetét egyaránt szem előtt tartja. Az ember „helyzete” pedig nem csupán Isten előtt válhat kritikussá. Döntő módon jöhetnek itt számításba az embertárs, a történelem, a világ, a jövő kategóriái is (vö. Strukturen sittlichen Handels. Innsbruck, 1970). Az igényelt új módszer kialakításánál természetesen örök normaként áll a theologia morális előtt Isten életre irányító, életalakító törvénye. Ugyancsak fontos marad a bölcseleti alapozás. Ugyanakkor egyre inkább nélkülözhetetlenné válik a biológia, lélektan, orvostudományok, szociológia, etnológia, kybernetika s még számos tudományszak eredményeinek szerves bedolgozása is. Az új szintézishez csakis a „hagyományos” spekulatív és az „új” empirikus módszer megfelelően proporcionált alkalmazásával lehet elérkezni. Az csak természetes, hogy az örök cél, a „tudományos” cél is: a szerető és szabadságot hozó Isten felé fordulás marad. Ezért a mondottakhoz hozzá kell még fűznünk, hogy az ember egyre inkább tudatára ébred: nemcsak a „természet”, hanem a „szabadság” ajándékát is elnyerte teremtő és megváltó Istenétől. S épp ezért nemcsak a természettel, hanem szabadságával is helyesen kell élnie. Egyik sem „manipulálható” bűnösen kezében. S csakis akkor lesz képes az ember „természete szerint” a szeretet, az embertárs megbecsülésének tetteit végrehajtani, ha elfogadja az „új természetet” is Isten kezéből. Csakis akkor lesz valóban szabaddá, ha ebbén az „új természetben” válik felszabadulttá a szabadságra. Tudjuk, hogy a keresztény ember Krisztusban nyer „új életet”. Ezért az erkölcstudomány változatlanul — ha új utakat, új megfogalmazást, új nézést is alkalmaz - Krisztus felé fordulva, tőle tanulva, tőle fogadva el az „isteni ajándékot”, segíti az „új ember” kialakítását. Annak az embernek megszületésénél nyújt segítséget, mely a parancsoknak és Isten fiainak szabadságratörő feszültségében éli át folytonosan „újjászületését”. E kettősség feszültségét megérzi minden kor embere és szükségképpen meg fogja érezni azt az a teológiai tudományszak is, mely az emberrel, annak „törvények által irányított”, de ugyanakkor szabad életével kíván behatóan foglalkozni. Nem közömbös rámutatni arra sem - hangoztatja idézett tanulmányában Rotter -, hogy a keresztény ember minden erkölcsi kötelezettsége nem a „tilalomban”, tiltó törvények légiójában, hanem abban a tényben gyökerez, hogy Isten szereti őt. Ha nem szeretné, bűn sem lenne, hisz ebben az esetben Isten szemében közömbös lenne, mit és hogyan cselekszik valaki. Hasonló gondolattal foglalkozik egy helyen Franz Böckle is, aki nyomatékkai hangoztatja: ami a keresztény erkölcstudományt bármely ateista színezetű etikától megkülönbözteti, az elsősorban nem a materiális normaszemlélet, hanem az embert szerető és Krisztusban megváltó Isten felé való fordulás (Was ist das Proprium einer christlichen Ethik? in: Zf. für evang. Ethik, 1967, 148-159). S ez az „odafordulás" nem különleges normákkal 168
