Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - TÁVLATOK - Törekvések, szempontok a mai erkölcstudományban
az ember teremtő, felelős szabadságát. A keresztény étosz: a szabadon döntő felelősségnek étosza. Az erkölcstudomány és a szociológiai ismeretek konfrontálása napjaink nagy és még alig elvégzett feladatai közé tartozik. E kérdéskomplexumnak óriási szakirodalma van. S ez érthető is. Hiszen ma már aligha szólhat a theologia morális kizárólag a lélek üdvéről, az egyén boldogulásáról. Egyre tudatosabban kell, hogy az emberi közösség és a világ közös ügye felé is tekintsen. A bűn e szemléletben már nem csupán az Isten elleni lázadás — ősi biblikus nézés tárja fel a másik aspektust is -, hanem vétek az ember, az emberi közösség, a kortársak és utódok ellen is. Voltaképp nincs is „magányos bűn”, hiszen a keresztény tanítás szerint minden bűn foltot ejt a közösségen, Isten népének, Krisztus titokzatos testének tagjain is. Rosszat, olykor alig korrigálható rosszat hoz a világ szártlára is. A megváltott ember egyre többet kell, hogy az ugyancsak megváltott embertársának érdekére, sorsára, jogaira is ügyeljen. Bemard Häring idézett könyvében rámutat arra, hogy a 18—19. század nagy társadalmi változásai a katolikus erkölcstudomány számára még csak igen lassan éreztetik kívánt hatásukat. Még alig ébredünk annak tudatára, hogy miképp lehet, sőt kell a régies és túlhaladott pozitív törvényekre építő jogi szemléletet a morálisban félreállítani. E „törvényszemlélet” az életet jobbára csak fékezi s — tetszik-e vagy sem - az élet, a fejlődés törvénye a régies „paragrafusmorált” félreállítja. Már a múlt században sem lehetett, ma még kevésbé lehetséges, hogy az ún. erkölcsi szisztémákkal (pl. probabilizmus) nézzünk szembe a társadalmi élet változásaival. Az ilyen „iskolás” elképzelések hic et nunc nyújthatnak bizonyos segítséget, de nem hoznak komoly megoldásokat. Anélkül, hogy a „szooiológizmusnak” bárminemű túlzásába esnénk, a társadalomtudományoknak eredményeit kell az erkölcstudományba szervesen beépítenünk. E tudományszakok szinte kézzelfoghatóan tárják elénk, mennyire különbözik az ún. formális struktúra (azaz a formális jogi rend) az „informális struktúráktól” (azaz az élet valóságától). Különös figyelmet kell szentelnie az erkölcstudománynak az ún. szociális kérdésekre. Ezek egészen konkrét feladatokat jelentenek, konkrét munkaterületet jelölnek ki a moralisták számára. S ez természetes is, hiszen a megváltott ember, a keresztény ember soha nem időn és téren „kívül” élő lény, hanem benne él a társadalmi környezetben, leikében, sőt „húsán- vérén” tapasztalja meg, éli át napjaink súlyos szociális problémáinak jelentőségét. A közvélemény, a közösségi igények, jogok egyben felfogás- és magatartásalakító tényezők is az emberiség életében. Ezért érthető és kívánatos, ha ezekkel az adottságokkal is szembe kíván nézni napjaink erkölcstudománya. Természetesen nem úgy, hogy Krisztus tanítását „alakítja át” egy-egy kisebb vagy nagyobb emberi csoport igényei szerint. De feltétlenül úgy, hogy a mának szemléletében, társadalmi struktúráiban néző és gondolkodó, élő emberhez viszi el az evangéliumi örömhírt, Krisztusnak szabadságra hívó és felszabadító törvényét. Épp a közösségi életre, mindenekelőtt az emberiség nagy családjára gondolva kötelessége napjaink erkölcstudományának, hogy figyelmét egy fontos és egészen konkrét feladatra, a béke kérdésének problémájára irányítsa. Ma már aligha szólhat a moralista a régi szellemben vallott ún. jogos háborúról. A hadviselési eszközök változása nyomán ma e téren feltétlenül „minőségi változással” állunk szemben. S e változás egyben minőségileg más beállítottságot követel a háború megítélésével kapcsolatban is. A háború mindig, de ma minőségileg értelmetlen. S valamely „értelmetlenséget” etikailag soha nem lehet helyesnek tartani, esetleg igazolni. Nem ok nélkül nyilvánította a 2. Vatikáni zsinat a totális háborút bűntettnek. - A béke kérdésével szorosan ösz- szefügg a másik súlyos és nehéz probléma: a fegyverkezés problémája. Komplex kérdéssel állunk szemben, de e komplexitás nem jelentheti azt, hogy az erkölcstudomány ne akarjon vagy ne merjen itt állást foglalni. Egyet semmiképp sem feledhetünk - amint erre az amerikai Leslie Dewart is felhívja a figyelmet -, azt ti., hogy az erkölcsi alapproblémát a háborúval vagy fegyverkezéssel kapcsolatban nem így kellene megfogalmaznunk: jogos-e vagy nem a háború, vagy fegyverkezés? A valódi erkölcsi probléma ma azzal a kérdésfelvetéssel kezdődik: vajon ez a kérdés, illetőleg az ilyen kérdésfelvetés egyáltalán helyénvaló-e? És tovább, másképp is kérdezhetünk: vajon erkölcsileg megengedett-e, hogy egyetlen ember (vagy emberi közössgé) elmulasszon bármit is ahhoz, hogy az emberiség (egy ország, szövetségesek, a föld népei) felelősen alakítsa, esetleg újjáalakítsa, a holnap felé vezesse életét? Hogy békés munkával alakítsa jövőjét? Ha a szaktudósok - köztük a keresztény moralisták - az ilyen kérdésekre adnák meg mielőbb a helyes választ, ha a helyes válaszadás elfogadására nevelnék az embereket, akkor a háborúnak tradicionálisan fogalmazott „erkölcsi” problémáját fel sem kellene már vetnünk. (Die Zukunft des Glaubens, Einsiedeln 1968. 258.) 167
