Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - TÁVLATOK - Törekvések, szempontok a mai erkölcstudományban
19). Más szóval: „aduiról”, az alárendeltek részéről is fennáll a jog és kötelesség, hogy a jobbat, az igazabbat, a helyest vagy helytelent meglássák és a tekintély gyakorlói elé tárják. S ezt a folyamatot a tekintély birtokosai sem meg nem akadályozhatják, sem nem ig- norálhatják. Napjainkban a közösség lelkiisme- retbeni közös meggyőződése, szava óriási jelentőségűvé kezd válni. E körülmény természetesen komoly problémákat is jelent az „új stílusú” erkölcstudomány számára. A tekintély viselőjének és a felelős egyénnek vagy közösségnek „kontrollja” nyomán olykor összeütközésekre kerülhet sor. S a helyes elvi és gyakorlati útmutatás kidolgozása e vonatkozásban még jelentős nehézségek elé állíthatja napjaink moralistáit. Az az idő már elmúlt - állapítja meg H. Rotter -, amidőn az egyházi tekintély az evilági abszolút uralkodó „mintájára” gyakorolhatta hatalmát; amidőn nem „lehetett” saját tévedését belátnia, mert minden szava egyben „Isten szava” is volt; amidőn semmiféle motívumot, indoklást nem kellett egy-egy rendelkezésének ésszerűsége vagy épp üdvösségére irányító volta mellett felhoznia. Nagyon is érthető, hogy a múltnak visszaélései a mának emberében bizonyos „allergiát” alakítottak ki. Azt sem feledhetjük, hogy még az ún. biblikus engedelmességi ideál is hely- és időhöz való kötöttségében áll előttünk. Ezért kell a bibliai alapokra építő morálisnak is - biblikus szakemberek segítségét híva - sok mindent a ma emberének nyelvére lefordítania. Annak nyelvére, aki a mának kulturális és társadalmi körülményeitől nem tekinthet el, akinek a mai adottságok között kell meghallania Isten örökérvényű, üdvösségre vezető tanítását. Az erkölcsi cselekvés és szabadság viszonyának, belső feszülésének kérdése szintén komoly problémája a mai erkölcstudománynak. Az erkölcsi szabadság - írja idézett tanulmányában H. Rotter — nem csupán azt a lehetőséget jelenti, hogy az ember képes valamely objektív, pontosan meghatározott kötelezettségre igent vágy nemet mondani. A szabadság egyben teremtő erő is, mely minden konkrét erkölcsi cselekvésnél fontos szerepet kap. A „természet” vagy épp egy konkrét szituáció sohasem „elvontan”, „elvileg” kötelezi az embert, hanem mindig akként, amint a felelősen dönteni képes ember a természettel és a szituációval önmagát konfrontálja. Hosszan tárgyal e kérdéskomplexumról F. Böckle és számos szakember a „Das Naturrecht im Disput” c. kiadványban (Düsseldorf, 1966). A Jel- kiismeret, a szabadon mérlegelni képes ember nem csupán „befogadja”, hogy mit és hogyan kell tennie, hanem egyszersmind aktív szerepet is vállal a cselekvésnél. Törvényt, ismereteket és tapasztalatokat idéz, amidőn az egyszeri, konkrét helyzetben dönt. Pusztán a törvény ismerete, vagy régi tapasztalatok felidézése még nem fogja a pillanatnyi cselekvés mikéntjét eleve eldönteni. Ezért is lehet az erkölcsi cselekvés helyességéről nem annyira a már „készen” előttünk levő normák, hanem inkább az utólagos lelkiismereti felülvizsgálás nyomán dönteni. A „kivitelezést” megelőzi a mérlegelő, szabad és felelős döntés. Sőt: ez utóbbi jelentőségében felül is múlja az előbbit (vö. Existentiaiethik, in: LThK2 III. 1301 -4). Első pillanatra mindez az „iskolás” ismereteken nevelkedett embert tán megdöbbentheti. Ha azonban figyelembe vesszük a történetiség kategóriáját is, az emberi fejlődést szem előtt tartó szemléletet, akkor mindez szinte természetesen hat. Minél inkább lesz ugyanis úrrá az ember a világon, alakítja saját történetét, annál kevésbé lesz képes mindent (vagy akár csak sokat is) pusztán a természetből mintegy „kiolvasni”. A fejlődés során egyre több szerep jut a mérlegelő, szabad és felelős emberi döntésnek. A szabadságot természetesen - így nézve a kérdést - már semmiképp sem szabad merőben individuaiisztikus módon értelmeznünk. Mert - amint Rotter írja — a szabadsággal való élés során az ember nem csupán önmaga, de embertársai felé is igen nagy felelősséget vállal. Az igazi emberi szabadság ezért soha nem jelenthet önkényt, kíméletlenséget, tapintatlanságot, hanem mindig és csakis szolgálatot az embertárs felé. S a szolgálatnak inspirálói az ember saját teremtő fantáziája, gondolatai, továbbá az embertárs igénye és joga s Isten örökérvényű törvénye. Ha tehát a végső erkölcsi princípiumokat keressük, azokat sem a természetben, sem pedig a kultúrában nem fedezhetjük fel. Nem, mivel épp ezeket kell erkölcsi felelős cselekvéssel alakítanunk. S ezúton az erkölcsi alapelvek mintegy kilépnek saját „személytelenségükből”, a jellegtelenség világából. Mert igaz ugyan, hogy Isten - aki nem „elv”, hanem élő valóság, személy — feladatként tűzte az ember elé, hogy uralkodjék a földön. De az is igaz, hogy nem a föld, a „világ”, hanem az ember felelős szabadsága irányítja ezt a munkát. Isten akarata az ember számára — a tételes isteni törvényen kívül — a természetnek, a szituációnak és saját szabadságának konfrontálása nyomán tárulkozik fel. Mindezen vázlatos gondolatmenetből arra lehet következtetnünk - s itt rejlik napjaink moralistáinak egyik „nagy témája” és vitaforrása -, hogy az ember életében a hagyományos természet- és kultúrjogot a szabadság törvénye kell, hogy felváltsa, ill. mintegy magábaol- vassza. Pozitív és egyben keresztény megfogalmazásban: a szeretet törvényét - mely mindig a szabadság törvénye is - kell a keresztény életben érvényre juttatni. A helyesen értelmezett szabadság természetesen számol a tárgyi, természetszabta adottságokkal is. De ezek a tényezők soha nem helyettesítik vagy pótolják 166
