Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - TÁVLATOK - Törekvések, szempontok a mai erkölcstudományban
ezért a még meg nem értettre, kellőképp meg nem ismertre is ügyelnünk kell. Ez az ügyelés biztosíthatja a morálteológia számára a zsinat által is szorgalmazott dinamizmust. Semmiféle „iskolás” vagy épp „egyéni” vélemény nem „örökérvényű”. Ez csakis a kimeríthetetlen és kifürkészhetetlen isteni tanításról mondható el. A múlthoz való hűség őrzésénél az egyénnek viszonylag könnyű szerep jut, ha megfontolja, hogy Krisztus rendelése nyomán az egyház biztosítója a változatlan isteni igazság fennmaradásának. Természetesen csakis ennek. Egyetlen teológus sem eshet ezért áldozatául annak a tévedésnek — írja Häring —, mely vallja, hogy az egyház vezetőinek, tanítóinak emberi bölcsességhez, véleményekhez, tetszéshez való igazodása nem eredményezhet téves vagy legalábbis csak ideiglenes érvényű tanítást. Egyházunkban semmiféle teológiai „iskola”, semmiféle „vélemény” nem örök, csakis Krisztus és tanítása. Az erkölcstudomány feladata ezért, hogy minden időben elsősorban az örökérvényű s üdvösségre vezető tanítást közvetítse Isten népe felé. Ez a megkívánt hűségnek egyik aspektusa. A másik - erre egyébként Häringgal együtt J. Ratzinger, a jeles dogmatikus is többször rámutatott -, hogy ne csupán égy-egy kor szemléletéhez, viszonylag rövidlejáratú „tradíciókhoz” legyünk hűek, hanem az egész keresztény tradíciót tanulmányozzuk. Nem elég csupán a „tegnapnak” erkölcstudományához ragaszkodni, még kevésbé kizárólagosan pl. a középkori szemléletet tartósítani. Az erkölcstudományt csakis az egész keresztény tradíció élő áradatából lehet - a ma és holnap szempontjaira is ügyelve - megújítani. A hűségnek harmadik aspektusa a mához való hűség. Az erkölcstudomány művelőjének hűségesnek kell lennie saját korához is. A „korszellem”-et nem szabad soha a merő „evi- lágiság” szellemével azonosítania. A korszellem - mint arra már J. G. Herder (ti8o;) rámutatott — igen komplex valóság, egy-egy konkrét történeti periódus felfogását, közvéleményét, érzelemvilágát s még sok egyéb tényezőt foglalja magában. A korszellem - mint erről Viktor Schurr szólt - az egyik leghatalmasabb szociológiai tényező (Religion und Zeitgeist, in: Macht und Ohnmacht der Religion, Salzburg 1957, 317). Oly realitás, melyet sem „isteninek”, sem „ördöginek” nem lehet egyszerűen kikiáltani. Vannak pozitív vonásai és rejt önmagában veszélyeket is. Indokolt tehát, hogy az erkölcstudomány képviselője alaposan tanulmányozza korának szellemét. S meg kell abban látnia az üdvösség történetének, a történet adott fázisának „isteni jeleit” is. A (természetes — vallja Häring -, hogy az isteni igazság időfeletti. De azt kifejezni, a kortársak elé tárni, megértetni, megszerettetni: mindez egyszersmind „korszerű” munkát is követel a moralistától. A „hűség elve” tehát - elmondhatjuk - univerzális elkötelezettséget jelent az erkölcstudomány és művelője számára. Természetesen minden időben vannak egészen speciális módon jelentkező korproblémák is, melyekket konkrét módon kell szembenézniük a moralistáknak. Napjainkban tán első helyen említhet- nők a tekintély és engedelmesség feszülésében jelentkező nehézségeket. Kétségtelen — írja H. Rotter idézett tanulmányában —, hogy napjaink erkölcstudományában fontos szerepet kap a tekintély értelmezésével való kritikus szembenézés. Haszonnal járhat itt a W. Molinski által feltárt kérdéskomplexum tanulmányozása (Sacramentum Mundi, I. 445-458). A népek és társadalmi osztályok újkori emancipációja, az állami és társadalmi életben végbement változások a. tekintély irányában is különböző beállítottságot eredményeztek. A szociális strukturális változások, a kultúra értékeinek közkinccsé válása, a tekintély-érvek felszámolása a természettudományokban, az egyre fokozódó demokratizálódás s még egyéb tényezők szükségképp alakították, módosították az embereknek a tekintélyről vallott felfogását is. H. Rotter hangsúlyozza: téves lenne mindebből azt a következtetést levonni, hogy a tekintélynek már nincs, nem is lehet a társadalom, az ember életében szerepe. Viszont az is fatális tévedés lenne, ha még ma sem vennék észre, hogy fel kell hagynunk a tekintélynek a patriarkális szemléletből fakadó értelmezésével; ha nem vennők észre: a tekintély gyakorlásának joga és kötelességé csakis a szolgálat szelleméből fakadhat. S helytelen lenne tudomásul nem venni, hogy a ma embere nem „vakon” kíván engedelmeskedni a tekintélyi szónak, hogy nem „meghódolni” kíván, hanem ésszerű szolgálatra vállalkozik, amidőn engedelmeskedik. Amidőn a „modern ember” felülbírál, amidőn téves ítéleteket korrigálni szeretne, egyben a tekintélyt kívánja javítani, a vezetést kívánja önmaga számára mintegy „megmenteni”. A mának embere - ezt nem nehéz észrevennünk - nem probléma- és kérdezésmentesen engedelmeskedik. Nem, hanem felelős, aktív engedelmességet kíván s tud is gyakorolni. Az alattvaló egyre inkább együtt gondolkodik a tekintély hordozójával s olykor ellenvéleményt is nyilvánít. Sőt, ha másképp lát, ha lelkiismeretében nincs meggyőződve a tekintélyi szó helyességéről, megtagadja az engedelmességet. Jól ügyeljünk — figyelmeztet Rotter -, nem az engedelmesség .szellemének” megfogyatkozásáról, hanem ellenkezőleg, a saját lelkiismeret és a közösség előtti nagyobb felelősségvállalásról, a felelősségtudat ébrentartásáról van itt szó. Az az ember és emberi közösség áll ma egyre inkább középpontban, akinek a tekintély birtokosa és gyakorlója - éop Isten előtti felelősségtudatában - szolgálni hivatott. Franz Böckle használja egy helyen a kifejezést: van valódi „Normenentfindung von unten” (Freiheit und Bindung, Kevelaer, 1968, 165
