Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)

1970 / 2. szám - FIGYELŐ - Mariházi Bennó: Az I. Vatikáni Zsinat centenáriuma

fölidézésére már a II. Vatikáni Zsinaton, de még inkább az 1969 őszén ülésezett püspöki rendkívüli Szinóduson tárgyalt kollégialitással kapcsolatos kérdések is. 1. Előzmények. Rendkívül nehéz és bonyo­lult politikai helyzetben és inkább ellenséges, mint kedvező szellemi légkörben ült össze az I. Vatikáni Zsinat. IX. Pius - minden idők leghosszabban uralkodott pápája [2] - az egye­temes zsinat gondolatát sokáig érlelte. Nyilvá­nosan először 1867. június 26-án szólt szándé­káról. Az Apostolfejedelmek vértanúságának tizennyolcszázados emlékünnepére megjelent, a főpásztorokhoz intézett allokuciójában [3] a szentatya ezt a kifejezést használta: „Régóta foglalkozunk lelkűnkben ..és ugyanakkor arra is utalt, hogy „alkalmilag” már tudomá­sára hozta a többi püspöknek az egyetemes zsinatra vonatkozó szándékát, akik megerősí­tették elhatározásában [4]. Néhány nap múlva 486 aláírással ellátott püspöki föliratot nyújtot­tak át a pápának. Ebben - ez a tekintélyes számú főpásztor - örömét fejezte ki a pápa szándéka felett. Válaszként IX. Pius a leendő zsinatot a Boldogságos Szűz oltalma alá he­lyezte és december 8-ikát jelölte ki a meg­nyitás napjának — de az évről nem szólott. Ez szokatlan, de egyáltalán nem indokolatlan lépés volt. Az itáliai politikai helyzet ugyanis robbanásig feszült volt. Az „unita ltalia” moz­galom, amelynek egyik mérsékelt szárnya va­lamikor magát a pápát szerette volna az egy­séges Itália élén látni - most már a legszél­sőségesebb eszközökkel dolgozó forradalmi és hypernacionalista elemek irányítása alá ke­rült. Szinte naponként haladt előre, érett az egység ügye, s így természetesen a Pápai Ál­lam elfoglalásának immár világosan előrelát­ható napja is közelgett. A pápa óvatossága in­dokolt volt azért is, mert bár szuverenitását jelképező saját katonasága védte ugyan ősi állama határait és várait, de már ekkori eltö­kélt szándéka, hogy vérontást, mint a Béke Fejedelmének helytartója nem enged (amit ké­sőbb okmányszerűen is kinyilvánított) [5]. - Továbbá nyilvánvalóvá lett előtte III. Napó­leonnak, egykori, önkéntes „védőjének” nem­csak következetlen, ellentmondásos, de egyene­sen kalandor politikája. Ezért fölkészült az események drámai fordulatára. Egy esztendő telt el, amikor mégis elérke­zettnek látta közölni, hogy 1869. dec. 8-ára hívja össze az 1. Vatikánumot, az „Aeterni Patris” című apostoli levéllel, mely 1868. jú­nius 29-én kelt. Figyelemre méltó, hogy az ökumenizmus gondolata is vezette IX. Piust, amikor a görög-nem-egyesült püspökökhöz, — a protestánsokhoz és egyéb nem-katolikusokhoz is intézett meghívást [6], Bár általában a kí­vülálló vallási közösségek negatív választ ad­tak, mégsem hiányzott azoknak a - többnyire laikusoknak — bátor és megragadó megnyilat­kozása, akik az évszázados szakadások meg­szüntetésének szükségességét hangoztatták [7]. A kormányok felé kinyilvánította a pápa azt a reményét, hogy a zsinati atyákat nem aka­dályozzák megjelenésükben [8]. A technikai előkészületek nyomban a pápai meghívás kibocsátása után megkezdődtek. Ha­marosan megalakult a hat előkészítő bizottság is. A bizottságok összetétele nemzetközi volt. A dogmatikai, liturgikus, egyházfegyelmi bi­zottságon kívül a keleti egyházak, valamint a missziók és a szerzetesrendek ügyeit tár­gyaló bizottságok alakultak. Megnyitás napjának közeledése egyre élén­kebbé tette azoknak a szellemi mozgalmak­nak erőfeszítéseit, amelyek a zsinat mellett és az ellene folyó harcot vívták. A szándékban és a hangnemben egyaránt diabolikus voná­sokat mutató erők próbálkozásait, amelyek az evangéliumi időktől fogva soha nem hiányoz­tak Isten egyházának életéből és történetéből, inkább természetesnek tarthatjuk. Annál szo­morúbb — és már az előkészületi időszakban is bőven akadt rá példa - azoknak a „katolikus” részről történő támadásoknak megjelenése, ame­lyek először a jozefinizmus és a gallikánizmus szeleiméből fakadtak, hamarosan pedig here- tikus és skizmatikus jelleget öltöttek [9]. 1869. november első napjaiban a zsinati atyák legnagyobb része már Rómában volt. Talán nem érdektelen közölni, legalább jegy­zetben, a zsinat személyi összetételét, statiszti­kailag egybevetve a II. Vatikánummal. A pusz­ta számadatok is nagyszerűen érzékeltetik azt a hatalmas változást, amely az Egyházban a fej­lődés, a kiteljesedés, az egyetemesség irányá­ban végbement [10]. 2. A zsinat lefolyása és határozatai. - Az egyetemes zsinatok történetében az I. Vatikáni Zsinat a tizenkilencedik volt. Mintegy 70 000 ember jelenlétében, a ritka eseményhez méltó külső pompával nyitotta meg IX. Pius pápa — az álmalachiási jóslatok szerint „Crux de cruce” — annyi világtörténelmi esemény szem- és szenvedő tanúja, az egyháztörténelem e fon­tos összejövetelét. Az érdemi munka azonnal megkezdődött. A zsinati tárgyalások hónapokon át folytak. Me­net közben - mint a II. Vatikánumon - szük­séges volt módosítani az ügyrendi eljárást, mi­vel már januárban kiderült, hogy a roppant anyag, a terjedelmes beadványok, hozzászólá­sok nehezítik az érdemi munkát. Külön bizott­ság koordinálta a módosításokat, szövegezte újra és újra a javaslatok alapján á határozati szövegeket. Ha tekintetbe vesszük a nyugta­lanító külső körülményeket, amelyek nemcsak sürgetőleg, de egyenesen az elsietésnek lehe­tőségével is hatottak a zsinati munkára, to­vábbá, ha gondolunk a mi korunknál kezdet­legesebb technikai eszközök használatára, csak csodálattal állapíthatjuk meg, hogy rövid idő alatt, mekkora munkát végzett a zsinat. Négy nyilvános ülés volt, közöttük számos ún. kong­regáció. A katolikus tanról, a püspökökről, a kis kátéról, Krisztus egyházáról tárgyaltak a 108

Next

/
Thumbnails
Contents