Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - FIGYELŐ - Mariházi Bennó: Az I. Vatikáni Zsinat centenáriuma
mi bázist akarták szakralizálni. S aki nem így látott, gondolkodott, azt az egyház szétrombo- lójának tekintették, kemény ítélettel sújtották. A történelmi viharokat, a szellem fejlődésének vajúdását lehet ugyan fékezni, lassítani, de nem lehet feltartóztatni. Az 1950-ben kiadott „Humani generis" enciklika még fékezett, de már nem ítélt el. S az élő és éltető „modem” gondolatok lassan bevonultak a „hivatalos” egyházi tanításba is. A 2. Vatikáni zsinat számos - fél évszázada még „veszedelmesnek” hirdetett - gondolatot integrált előremutató dokumentumaiban. Igen tanulságosak Schröder könyvének azok a lapjai, melyeken a „hivatalosan” elítélt modernista tanítást a mai egyházi tanítással, a mai teológiai problémákkal állítja párhuzamba. Ezeken az oldalakon világosan áll előttünk: az utolsó néhány évtizedben szinte mérhetetlenül nagy fejlődéssel találkozunk még az ún. hivatalos egyházi tanításban is. Ezek az „új” eredmények nemcsak visszavonhatatlan- nak, de szükségszerűnek is tűnnek. Egyszerűen azért, mivel a bibliai tanításba és a modern embernek szolid tudományossággal alátámasztott önértelmezésébe eresztik gyökereiket. Ne értsük félre: mindaz, amit a „modernisták!’ mondottak, nem volt egyben „katolikus” tanítás is. Az egyház, a tanítóhivatal nem abban hibázott, hogy „őrködött a hit tisztaságán”, hogy bírálta őket, hogy kifogásolta a téves tételeket. Ez a feladat minden időben kötelessége volt és marad. A hiba - tán vétkes magatartás — ott és abban volt, hogy „kizárta” őket, szakított velük. Hogy elfeledkezett a szeretetben fogant belső párbeszéd súlyáról és kötelességéről. M. Schoof-nak, a fiatal holland dominikánusnak könyve már címében hordozza mondanivalójának súlyát (Der Durchbruch der neuen katholischen Theologie). Nem csupán felmérést és lelkiismeretvizsgálatot végez, de a múlt értékeinek, hibáinak és mulasztásainak összegezése nyomán a jelen feladatait is felvázolja. Legfontosabb feladatként a különféle, de feltétlenül keresztény szellemtől ihletett, az evangéliumban gyökerező teológiai irányzatok kö- zelebbhozását, a szintézisalkotást jelöli meg. Kitér az ökumenikus dialógusra is, de úgy — mint erre az előszóban E. Schillebeeckx rámutat -, hogy előbb a „saját házunk táján” kíván sok mindent tisztázni. Teljességgel helytálló, amit a „modernisták reményéről” feliratú nagy fejezetben ír. Bátorság kell hozzá - vallja - hogy a teológia történetének ezt a periódusát az igazságnak, tényeknek megfelelően vizsgáljuk és írjuk meg. A „minden eretnekség ösz- szefoglalása” megbélyegzés, melyet annak idején a modernizmussal kapcsolatban „hivatalos” véleményként tettek közzé - ma már így, ily globálisan nem írhátó le. Óvatos interpretálásra van itt szükség -, s Schoof nemcsak vállalkozik e munkára, de szolid kritikával végzi is azt. Nem „feketén-fehéren” lát csupán, hanem az állítások, tévedések, problémák között felfedezi a ma teológiáját ihlető, a ma egyházát gazdagító gondolatokat is. Nem ok nélkül nevezi ezért a modernizmus elítélését „végnek s egyszersmind kezdetnek". Foglalkozik Schoof az elmúlt fél évszázad egyéb „modern” irányzatával és teológusával is. Azzal a „kihívással", melyet a világ intézett a teológia felé s azzal a „mozgási szabadsággal", mely nélkül lehetetlen még csak megközelíteni is kortársaink lelki-szellemi világát s eléjük tárni az evangéliumi örömhír hamisítatlan tartalmát. A teológia története - mert valóságos történet - nem ment az emberi realitásoktól, a fények és árnyak egyidejű jelentkezésétől. A modernistákat, teológusokat és filozófusokat elítélték, sőt üldözték. Számos esetben a törékeny nádszálat, az embert törték derékba. A ma egyházi életének - ezt joggal reméljük - épp abban rejlik életereje és nagy chance-a, hogy testvéri párbeszédben óhajt mindent megbeszélni. Azokkal is, akik szenvedélyesen őrzik a régit, de azokkal is, akik nem kisebb szenvedélyességgel keresnek-kutatnak új formák, új nyelv után - azért, hogy a „régit”, az egyedül fontosat, Krisztus örömhírét ma is hi- telreméltóan tudják hirdetni. A keresztény igazság elmélyülése és fejlődése - M. Blondel gondolatát idézve - ahhoz a hömpölygő vízáradathoz hasonlítható, mely ezer kanyaron, sziklán, akadályon tör át, új utakat, medret vágva magának. így halad előre, de azért - hogy újra a „régi mederben”, mind szélesebben, minden akadályt leküzdve, feltartóztathatatlanul haladjon tovább. S mindehhez az erőt épp akkor gyűjti, amidőn leküzdi az elébe kerülő akadályokat. Szennay András AZ I. VATIKÁNI ZSINAT CENTENÁRIUMA 1869. december 8-án - száz esztendeje nyitotta meg az egyháztörténelem legdrámaibb körülményei között megtartott — és legrövidebb tartamú egyetemes zsinatát, az I. Vatikáni Zsinatot, IX. Pius pápa. 1970. július 18-án lesz ugyancsak száz esztendeje annak, hogy a legfontosabb dogmatikai határozata a zsinatnak, „A római pápa tév- mentes tanítói hivataláról” [1] a katolikus hitkincs kifejezett része lett. Az évfordulón túlmenően időszerűséget adnak a tévedhetetlenség dogmájának tartalmi 107
