Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - FÓRUM - Bencze Anzelm: Hitoktatás és nevelés
feltűnően az ószövetségre utal, az ószövetség bizonytalan, „szórt” igéit adja mindaddig, míg nem találkoznak Morrow-val (Krisztussal), aki megváltoztatja játékstílusukat (= életfelfogásukat). A szamariai asszony története (Jn 4, 1-43) magyar viszonyokra lefordítva, röviden így fest: A lány egy presszóban feketézik, amikor „odavágódik” mellé Morrow, s pontosan azt játssza, amit a lány érez, „ami ő maga”. Morrow-nak nincs szüksége arra, hogy a lány elmondja neki előző életét, anélkül is azt játssza (vö. Jn 4, 39: „Mindent megmondott, amit tettem”.) Később a serdülő már képes arra, hogy mindkét csatornára ráálljon, ha a két közlésmodell- ben rokon jegyek, hasonló mozzanatok találhatók. Egy elsős gimnazista kifogásolta, hogy az Eukarisztiáról, mint lakomáról beszélve, nem aknáztam ki eléggé Krisztus példabeszédét a mennyegzős lakomáról, s a rákövetkező órára el is készítette a következő kis dolgozatot, ügyesen, szervesen beleszőve az eukarisztia áldozati és emlék-jellegét is: „Menyegző. Összegyűlnek a meghívottak, eljönnek a cigányok is, kik a talpalávalót fogják húzni. A templomi szertartás után megjönnek a szülők és az ifjú pár. Elkezdődik a vacsora. Vacsora alatt a vendégek vidám köszöntőket mondanak. Mikor a pincérek már nem tudnak új fogást hozni, félretolják az asztalokat, rázendítenek a cigányok, és nemsokára víg táncot rop az egész násznép. Ilyen a mise is. összegyűlnek a meghívottak, itt van a kántor is. Vezetésével rázendítenek a jelenlevők Istent dicsőítő énekekre. A lagzin köszöntőket mondanak, itt közösen imádkoznak. A szülő az Atya. A Fiú a vőlegény, és a menyasszony az élő és holt szentek, hisz ők eljegyezték magukat Istennel. A lakodalomban esznek, isznak, és ezt általában a vőlegény fizeti saját zsebéből. A misében is az ételt és italt a „vőlegény”. Az étel saját teste, az ital saját vére. Ezt az ételt valóban ő fizette. Fizette, mikor megkorbácsolták, mikor kigúnyolták és arcúi verték. Fizette, mikor a nehéz keresztfát cipelte a vállán, és fizette, mikor meghalt a keresztfán. Ennek a nagy „fizetségnek” az emlékére ünnepelünk a misében, az Eukarisz- tiában”. Valójában Krisztus is közlésmodellekkel dolgozott, azaz a hallgatóság által egyértelműen ismert valóságokat használt fel közlésre. Fontos kiemelni, hogy jól, egyformán ismert valóságokat vett elő, s így a lehető legkisebbre csökkentette a zavaró tényezőket. A hallgatóság csatornáján adta le közléseit. Nagyon jól tudták például, hogy ki az a király, aki idegenbe ment királyságot nyerni, akinek ellenfelei követséget küldtek utána, s mikor hazajött, kivégeztette őket, és így tovább (Lk 19, n-27). A megfelelő csatorna, közlésmodell eszköz volt a dialógus megteremtésére. Ezt ismét hangsúlyozni kell. Krisztus kapcsolata a hallgatóságával, tanítványaival mintát adott, lehetőséget a valódi Isten-ember, én-Te kapcsolat felvételéhez, hiszen ő maga volt a legtökéletesebb, legszorosabb Isten-ember viszony. A keresztény hagyományból nem dobhatjuk ki sem a Szentírást, sem a régen megfogalmazott tanításokat, „mert már úgysem hozzáférhetők a mai ember számára”. El kell arra juttatnunk mindenkit, hogy át tudjon kapcsolni egyik csatornáról a másikra, el tudjon menni egyik közlésmodelltől a másikig. Nehéz, sokszor sikertelen ez a vállalkozás. Csak fokozatosan valósulhat meg sikeresen. Merészség lenne-e azt kérni, hogy a modern pedagógia és információs elmélet nyomán kezdjük ott és úgy, ahogy Krisztus kezdte, és tegyük valóban azt és úgy, ahogy Krisztus tette? Közvetlenül felhasznált irodalom: Teaching Guide for Living with Christ, St. Mary’s College Press, Winona, Minnesota 1968. Ruth Robinson: Spiritual Education in a World without Religion, Appendix II in The New Reformation? by John A. T. Robinson, Scm Press Ltd, London 1965. Martin Buber: A Believing Humanism; Simon and Schuster, New York 1967. Bencze Anzelm /■* 105
