Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - FÓRUM - Liturgia és zene (Hozzászólások Domokos Péter Pál cikkéhez)
ját kell vállalnunk. Azt tehát ismernünk kell: nem dolgozhatunk olyasvalami kialakításán, aminek a tartalma csak jelszavakon keresztül jutott el hozzánk. Krisztus és az Egyház tanítása nemcsak a ráció szintjén hangzik el, hanem elsősorban élet, amin nem lehet vitatkozni. Ezért a zsinati Konstitúció, valamint a korábbi zenével foglalkozó egyházi megnyilatkozások alapos elemzése mellett legalább annyira a hagyomány, az előttünk megélt megvalósítási formák tanulmányozására van szükségünk. Onnan nyerhetjük az elvek helyes értelmezéséhez segítő „szemléltetést”, pozitív vagy negatív módon, s az onnan leszűrt tanulságok tesznek képessé mai helyzetünk reális felmérésére is, az „önmegismerésre”, mely egy másik, de nem kevésbé fontos munkafázis. Domokos cikkének főleg e ponton van számunkra mondanivalója. Egyik oldalról az alapos történeti, másikról a kifejezetten „néprajzi” jellegű gyűjtőmunkát nekünk is el kell végeznünk ahhoz, hogy kórusainkra vonatkozóan megújult koncepciót alakíthassunk ki. A lényegbevágó kérdések mellett a praktikusak, a repertoárra vonatkozók másodlagosak. Azoknak az átgondolása és végigdolgozása során emezek is megoldódnak majd, s a hagyomány „vallatása” nemcsak az elmélet számára lesz tanulságos. Bizonyos, hogy megtaláljuk benne azt a „mintát” (zenét, énekkartípust, munkamódszert), mely az egyházi követelményeknek megfelel, adottságainkkal összehangolható, s amely, minél mélyebben tesszük magunkévá, annál biztosabban válik majd új alkotások ihletőjévé. Vessünk egy pillantást pl. arra a korra, melyet a liturgia virágkorának szokás tartani: a felfelé ívelő középkorra. Milyen megoldást kínál? A válaszadást legszívesebben rögtön kottapéldákkal folytathatnánk. Arról a zenéről van szó, mely többek között egy Britten és Sztravinszkij ihletője is lehetett. Primitív báj és megragadó vitalitás jellemzi, s éppen archaikus volta miatt modern hangzású. Állandó mennyei örömmel teli - szent zene -, s mégis mélyen emberi. Művészi formába öltözteti a liturgia szavait, de ugyanakkor egyszerűségében nem szűnik meg továbbra is szolgálni azokat. Nem nehéz: mindennapi kenyérnek való. Rövid, két-három szólamú, átlátszó szerkezetű darabok, gazdagon árnyalt, sokrétű monódikus kultúra („gregorián”), s a két pólus számtalan kombinációban találkozó egysége jellemzik. Nem kell nagy apparátus a megszólaltatásához. Az együttes, amit megkíván, pontosan jelenlegi adottságainkhoz mérhető: tíz-tizenkét ember, aki viszont hajlandó legyen rendszeresen dolgozni. Mert evvel a zenével nem „szerepelni” kell, évente háromszor, hanem liturgiát csinálni, minden vasárnap. Éppen úgy, mint azt a mintául vett korban a különböző szintű énekes „scholák” tették . . . Micsoda megkönnyebbülést, új lendületet jelenthetne templomaink zeneéletében ez a liturgia által kitermelt, s éppen azért praktikus kórus-típus! Megoldódna vele nemcsak a gyermekek liturgikus életbe való belenevelése, s ezzel a templomi zenélés egysége és folytonossága, hanem idővel még a nép énekének liturgikus szintre emelése is. (Mindez természetesen csak akkor, ha a kapóra jövő „kis létszám” mellett scholaink lelki és szakmai felkészültségben is híven követnék mintájukat.) De a javaslat-készítés nem lehet most célunk. Ennek az anyagnak a kibányászása, használhatóvá tétele és a pedagógia számára való fölmérése elméleti és gyakorlati szakemberek közös Spiritus által vezetett komoly munkáját igényli. Magasra tettük a mércét? Lehet, mindenesetre a tárgyhoz csak ez illik. Ugyanakkor köny- nyítettünk is: mert kétszer dolgozik, aki meg akarja takarítani a munkát. Sok erőpazarlást, kínlódást, felesleges zsákutcát kerülünk így el. Másrészt bizonyos, hogy a tartalmi s kifejezésbeli magas-mérce az egyetlen reális továbbviteli lehetőség, amennyiben valóban a ránkbízott kincset akarjuk továbbadni. Köztudott, hogy a művészi teljesítmény legalább annyira áll a befogadókészségen, mint a kifejezőerőn. A megvalósított művek hatnak ránk, alakítanak, s tartalmakat nyerünk belőlük, minél önzetlenebbül szolgáljuk őket, annál inkább. Nagy a felelőssége annak, aki a művektől megkívánt mércét alacsonyra teszi. (Vannak, akiket ez a tény a misztériumtól már eleve távol tart, s lesznek, akik, bár várakozóan állják azt körül, a mélyére nem hatolnak majd: hiszen a méltatlan forma csak torzképet, karikatúrát közvetít a tartalomról.) De a megvalósítás mércéje sem lehet alacsony. Nemcsak a művek, hanem elsősorban Isten miatt. Hogyan állhatunk elő az ö tiszteletére olyan produkcióval, amivel egy elemi fokú zeneórára nem mernénk elmenni? A nehézségek, korlátok, akadályok világosan állnak előttünk. Az igazi szakképzettség mind a liturgia, mind a szent zene terén a legnagyobb ritkaság. Mégis, hangsúlyoznunk kell, hogy nem reménytelen a megoldás. Elérhető minden átlagos kórus számára a biztos, sőt művészi előadás, mai helyzetünkben is. A feltétel ehhez: meg kell maradni egy stíluson belül! Ez a történelem tanúsága (a régiek sem voltak sokkal nagyobb tudósok, csak stílusuk volt), modern zenepedagógiánk közhelye, sőt egy-két egyházi kórusunk friss tapasztalata is. Tehát, hogy tervünk reális legyen, a kiválasztott megfelelő történeti stílushoz egyelőre hűnek kell maradni. Ezt tehetjük magyarul is. E. A. 100
