Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Csanád Béla: A lelkipásztorkodás modellje a Zsinat szerint
rint osztályozva a sokféle tevékenységet, beszélünk a martyriáról, a diakóniáról és a liturgiáról, vagyis a tanításról (szóban és tanúságtételben), a kormányzásról (szolgálatról) és a megszentelésről (istentiszteletről, szentségekről) az egyház életében. Ebben a szemléletben tehát a lelkipásztorkodás nem más, mint gyakorlattá váltott egyháztan (ecclesiologia). Ez volt a Zsinat felfogása is: az egyház tevékenységének a reformjához ezért tartotta fontosnak az egyházfogalom megújítását és korszerűsítését. S nyilvánvalóan pasztoráltörténeti tanulságok is megerősítik állításunkat: a közelmúlt túlzottan jogi vagy szociológiai hangsúlyú egyházfogalma fölöslegesen egyoldalúvá, túlzottan adminisztratív és szervezeti kérdéssé tette a pasztorációt. Ezek után arra kell válaszolnunk: pásztorális szempontból mi a legfontosabb vonása a zsinati egyházfogalomnak, önvallomásnak? Véleményünk szerint az, hogy a főhangsúlyt az egyház misztériumjellegére helyezi. A Bellarmin-féle jogi-szervezeti, egyoldalú (nem téves, csak hiányos) meghatározás helyett, amely a katekizmusokba is bekerült („Az egyház a.földön élő katolikus keresztények társasága, amelynek látható feje a pápa”), a Zsinat az üdvösségtörténeti, misztérium-jelleget kiemelő meghatározást helyezi előtérbe: „az egyház az üdvösség egyetemes szentsége, amely megnyilvánítja és valóra váltja Isten emberszeretetének misztériumát” [13], Isten ember- szeretetének misztériuma Jézus Krisztusban jelent meg tulajdonképpen (vö. Tit 3, 4-7), az egyház az ö művét folytatja: az egyháznak „egyetlen célja van csupán, nevezetesen az, hogy a krisztusi művet folytassa a Vigasztaló Szentlélek vezetésével” [14]. Az egyház misztérium-jellege így a Krisztussal való egységét és közösségét emeli ki, s ezt a jelleget az egyház tevékenységével kapcsolatban is hangoztatja a Zsinat: „Az egyház betölti küldetését azzal a működéssel, amellyel - Krisztus parancsának engedelmeskedve és a Szentlélek kegyelmétől és szeretetétől indíttatva - teljes valóságban jelen van az összes emberek és nemzetek között, hogy őket életének példájával és igehirdetésével, a szentségekkel és a többi kegyelmi eszközökkel Krisztus hitére, szabadságára és békéjére elvezesse, s így azután szabad és biztos lehetőséget nyisson számunkra, hogy Krisztus misztériumában teljes mértékben részesedjenek (ad plene participandum mysterium Christi)” [15]. Misztériumok és pasztoráció A fenti zsinati kijelentés - lelkipásztori szemszögből nézve - a legjelentősebbek közé tartozik. Világosan kimondja, hogy a pasztoráció központi célkitűzése az, hogy a hívők teljes mértékben részesüljenek Krisztus misztériumában. E kijelentés azt is világosabbá teszi, miért hangsúlyozza már az első zsinati dokumentum, a Liturgikus Konstitúció lépten-nyomon, a lelkipásztorok előtt a hívők tudatos, cselekvő és gyümölcsöző részvételét a liturgikus cselekményekben, azaz a misztériumokban [16]. Hogy a fenti tétel jelentőségének a súlyát megérezzük és részletes tartalmát megértsük, tárgyalnunk kell, ha csak röviden is, arról: milyen misztériumokról van itt szó? Mi a Krisztus-misztérium, amelyről a Zsinat beszél? Mik azok a misztériumok, amelyekre liturgikus imádságaink hivatkoznak? A népnyelvű liturgia bevezetése óta minden hivő találkozik a misztérium szóval és fogalommal a misében, gyakorlati haszna is van tehát a misztérium-tan ismeretének. A Zsinat utáni teológia megértéséhez pedig mindenképpen hozzátartozik, mert a zsinati okmányoknak egyik „kulcsszava”. A Zsinat ugyanis „szentesítette” a nagy úttörők - Odo Casel, Pius Parsch, Romano Guardini, Gottlieb Söhngen - munkáját, amellyel felújították és tökéletesítették az ókeresztény-kor misztérium-teológiáját. Ha magyarra fordítják a „misztérium ’ szót, legtöbbször „titok” szóval szokták fordítani - s tegyük hozzá mindjárt: kevés kivétellel tévesen fordítják így, mert bár a misztérium szó titkot is jelenthet, Szent Pál teológiájában és a liturgiában általában 83
