Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Szennay András: "Az emberélet útjának felénél..."
zűrzavar a „déli órák” harcait jól megharcolt lelket már aligha veheti uralmába. Nem, mivel nem a napnyugtára, hanem a soha le nem nyugvó nap ébredésére fog - munka, bizakodás között - várni. A „délszaki démon” keltette testi-lelki problémák leküzdése, feloldása csakis a higgadt nagylelkűség (magnanimitas) erényével sikerülhet. Azzal a lelki attitűddel, mely szívet-lelket nem elzár, hanem kitár az emberek és Isten felé. Csakis ezen az úton kerülhet ki az élet delelőjének óráit átélő ember a nyugtalanító szellemi-lelki sötétség éjszakájából, az idő- és szófecsérlő semmittevés útvesztőjéből, a „pletykákra” éhes kíváncsiság betegségéből, a testi-érzéki fegyelmezetlenség erőt emésztő kátyújából, a tompa érdektelenség és kedvetlenség nyomása alól. Mindezeket a félrecsúszá- sokat egy sajátos kifejezéssel foglalta össze Kierkegaard, amidőn a „Krankheit zum Tode”-ról, a szellemi-lelki halálba taszító betegségről írt. Erről beszél Heidegger is, amidőn a „hétköznapiság” szürkeségét emlegeti, azt, mely örömtelen napokat, sőt éveket tartogathat az ember számára. Soha nem feledhetjük, hogy azok a „végső dolgok”, amelyekről a teológia utolsó fejezete tárgyal, a keresztény ember számára valójában mindig az elsők maradnak! Űj és örök élet felé tekintünk s - általában — az életnek delelőjén érkezünk el azokhoz a „szülési fájdalmakhoz”, amelyek nyomán valóban új élet születik bennünk. Az élet mindig születőben van földi életpályánk során. Űj órák, napok és évek, új remények, hűséges kitartás, küzdelem és bízó várakozás - ez a földi útja az örök életre vezető újjászületésnek. Nem félni, nem csüggedni, nem lemondani - remélni kell! Mindig, de tán leginkább az élet delelőjén, a „délszaki démon” kísértésének idején. Akkor, amidőn tán egyszerre érezzük magunkat erősnek, de nyomorultul gyengéknek is. Az emberélet kritikus időszakaiban - az élet delelőjén is - szívből fohászkodunk: De profundis . . . a mélységből kiáltok hozzád, Uram! Szent Ágoston oly erőt tulajdonított ennek az imádságos kiáltásnak, mely szinte csodákat képes művelni. E fohászkodó kiáltásban Istennel és önmagunkkal folytatunk egyszerre dialógust. S ha olykor, szívünk mélyén, mégis a kétség és aggódás hangja szólalna meg erősebben, akkor jusson eszünkbe Szent János figyelmeztetése: „Ha vádol is szívünk, Isten nagyobb szívünknél: ő mindent tud” (i Jn. 3, 19). Tudja azt is, hogy „az emberélet útjának felénél”, a „nagy sötét erdőben”, a „délszaki démon” kísértéseinek óráján is, ő mindig erősebb marad, mint a mi - olykor csüggedő - reményünk, ö meg tud menteni akkor is, mikor számunkra - úgy tűnik - az élet nem más, mint - Dante szavaival zárva gondolatainkat — „sűrű, kúsza, vad vadon”. Jn 1, 1 ,,Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. ö volt kezdetben Istennél." Eddig a világ kezdetéről beszéltünk, amely ugyanaz, mint amiről egy másik bibliai szöveg, a Genezis beszél, első mondatában: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. Ha pontosabban megvizsgáljuk, a János-evangélium „kezdete” megelőzte ezt. János nem a világ kezdetére gondol, hanem az abszolút kezdetre. Ez nem azt jelenti, mintha ez a kezdet valami utána következőtől függne, mert ez mindenek előtt van, ami csak létezhet. Hasonló relációval nevezi az Írás Istent Úrnak. Nem azért Úr, mert valami fölött uralkodik, hanem mert önmagában és lényegétől fogva az; teljesen szabad, hatalmas, önmagát uraló és kielégítő. Ilyen ez a kezdet; ősvalóság és östér, öröktől fogva létező, önmaga által és önmagában teljes. Romano Cuardini Drei Schriftauslegungen (Würzburg, 19582) c. könyvéből. 74
