Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 2. szám - Szennay András: "Az emberélet útjának felénél..."

dőt”, a „Poklot” látta maga előtt? Ma tán így fogalmaznák: az élet delelőjének krízise ez. Kritikus életszakasz, mely döntés elé állít minden, az e kort megérő embert. Krízis, melynek nyomán tisztulás, lendület, új életkedv, reális tervek születhetnek. Egyszersmind azonban oly kritikus időszak, melyben a szív és lélek megkeményedhet, az ember fásulttá, aszociális lénnyé válhat. Krízis ez a javából, az emberélet delelőjének, a „délszaki démon” kísértésének órája. Ilyenkor - az evangélium szavával szólva - a „tisztátalan lélek kiszáll(hat) az emberből”, esetleg azonban még erőteljesebben „megszállhatja azt”. S az utóbbi esetben „az ember sorsa rosszabbra fordul, mint előbb volt” (vő. Mt. 12, 43-45). Az emberszív ilyenkor fokozottan fogékonnyá válhat minden szépre és jóra, de „rossz gondolatokra, házasságtörésre, paráznaságra, lopásra, hamis tanúságra és káromlásra” is (Mt. 15, 19).

Igen, a „déli órák” komoly lehetőségeket, de komoy veszedelmeket is tartogathatnak számunkra. Van, aki „kitör” a megszokott keretből - a házasság „igájából”, élethivatásának feladatai elől -, hogy új kalandokba bocsátkozzék. Szinte nyíltan kimondja a Madáchnál olvasható szavakat: „Vezess új utakra, Lucifer!”. - Nem lehetünk azonban sötéten látók. Ezek az „új utak” vezethenek a még nemesebb élet, az értékesebb munka felé is. Válaszút-szituáció ez a javából. S ahol az utak kettéválnak, ott leselkedik a kísértő „démon”. Nem a „mennyország”, hanem a „pokol” felé mutat, amidőn a töprengő ember fülébe suttogja: „hagyjon fel minden reménnyel”! Aki azután hallgat a kísértő szavára, annak leikébe a szkepszis, a hétköznapiság csömöre költözik. „Feladom . . . nekem már nincs miért küzdenem.” Az a lélek, mely az ilyen válságos órákban nem képes, nem akar szárnyalni, mely nem tudja lerázni az esetleg rárakódott, visszafelé húzó ballasztot, a szakadék szélén kezdi érezni magát. Az a hivő ember, aki ilyenkor elfeledkezik a „szem nem látta, fül nem hallotta, az emberszívbe felhatolni nem képes” csodás jövőről - az könnyen örökre a „délszaki démon” rabságába juthat.

ősi kinyilatkoztatott tanítás, hogy küzdelem és harc az ember élete (Jób 7, 1). Harc saját tunyaságunk és harc a gonosz „hatalom, erő és uralom” ellen (Ef. 1, 21). E harc nem a csatatereken, hanem a szív legmélyén dúl. S a harcnak kritikus órái, a döntő csata ideje a legtöbb ember életében az „emberélet útjának felénél” van. Olykor e harc — paradox módon - nem az erőteli küzdelemben, hanem épp a letörtség, csömör óráiban érkezik el kritikus pontjához.

Az élet delelőjének fordulópontján dőlhet el igen sok ember számára az egész emberélet sorsa. Az, hogy kiből mi lesz, hogy ki hol vesz majd örök szállást - nem egy-két évtizedig, hanem az örökkévalóságon át. Lehet-e ezért keresztény ember számára kétséges, hogy e „déli órák” fokozott mértékben az éberségnek és imádságnak óráivá kell, hogy váljanak? A „virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek” (Mk. 14, 38) krisztusi szavak épp az életnek delelőjén kell, hogy a legélesebben fülünkbe csengjenek. A hűséges kitartás, a próbatételek tisztító tüzének kiállása, a szomorúság és lehangoltság leküzdése - mindez sorsdöntővé válhat ezekben az órákban.

Az élő hit igazán csak ebben az „érett”, de válságos időszakban kezd rádöbbenni, hogy „minden a mi épülésünkre szolgál” (2 Kor. 12, 19), és hogy ha kérjük is az Urat, múljék már el a kísértő óra, az ő válasza mindig megnyugtathat: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő-a gyöngeségben lesz teljessé” (2 Kor. 12, 9). A hivő ember az életútnak felén fogja igazán felfedezni a „maga útját” és ekkor tudja valóban érett fejjel kimondani, hogy „igen, Atyám”.

Aki a „délszaki démon” kísértéseinek ellenáll, aki az életút delének küzdelmeit kiállta, az egyre tisztultabban és magabiztosabban látja maga előtt a célt és halad is feléje. Az ilyen ember számára az öregkor már nem „ijesztő rém”, hanem az élet utolsó, reményekkel teli fázisa. A földi vándorlásnak az az utolsó szakasza, melynek végén ott vár Isten atyai ölelése és otthona. A „naplemente előtt”-i pánik és belső

73