Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Szennay András: "Az emberélet útjának felénél..."
egyikkel - tudatosan vagy kevésbé - de szembe kell néznünk. S különösen fel kell figyelnünk az „átmeneti szakaszokra”’. Azokra, melyek - fiatal kamaszoknál csakúgy, mint az „élet delén” vagy épp a „naplemente előtt” állóknál - nem múlnak el nyomtalanul, sőt fájdalmak nélkül. S tán nem tévedünk, amidőn azt állítjuk, hogy a legkritikusabb és legjelentősebb életszakasz az „emberélet útjának fele”, az élet delelője. Az az idő, mely férfiaknál kb. a 40-50. év körül, nőknél tán kissé korábban jelentkezik. Az orvostudományok által leírt biológiai változásoknál sokkal többről van itt szó. A szó szoros értelmében „fordulóponthoz” érkezik el ezekben az években az ember. Az is, aki csak az anyagi vagy épp a humán szellemi értékeket, de az is, aki mindezen felül a vallásos értékeket is szem előtt tartja. Hivő ember számára tán fokozott mértékben jelenthet nehéz periódust az élet delelője. Az egyik ilyenkor kezd csak igazán Isten és embertársai felé kitárulkozni, ilyenkor kezdi mind tudatosabban „magához ölelni a világot”, - a másik viszont bezárkózik önmagába (olykor szobájába is). Nem ok nélkül szólnak a lelkiélet jeles mesterei e kritikus fázisról, mint a „második megtérés” idejéről. Lassan mindenki számára elérkeznek azok az órák, amidőn egyrészt már kezd „visszagondolni”, ifjúságára emlékezni, másrészt - ha meg is döbben először a gondolattól - elkezd „öreg napjairól” is szólni. Persze ki-ki - hivatás, életkörülményei szerint - más-más módon kezd ebben az életszakaszban tervezgetni, dolgozni, vagy épp „felhagyni minden reménnyel” és munkával. Az egyik, Isten és önmaga előtt számotvetve, kemény elhatározással akarja családi életét, munkáját, apostoli tevékenységét fokozottabb rendezettségben élni és végezni. A másik az „úgyis késő”, az „élvezzük, míg lehet, az életet” gondolatokkal telítve válik „életművésszé” vagy épp környezetének, családjának zsarnokává. A feleség esetleg gyötri férjét, hogy még „mindig semmi sem lett belőle”, a férj talán csak „szánalmat” érez már hűséges, több gyermekét felnevelt élettársával szemben. Egy kétségtelen: minden, csak kicsit is reálisan néző ember számára az „emberélet útjának fele” az illúziók feladásának ideje. Ebben az életszakaszban mind józanab- bul képes felmérni lehetőségeit, kilátásait. S mindez rendjén is van. A baj ott kezdődnék, amidőn valaki benső meggyőződésével, Istennel és az emberekkel, meg az önmaga felé tartozó kötelességekkel kezdene elhibázott kompromisszumokat kötni. De miért? Azért tán, mivel 40-50. évéig még mindig nem vált bűn nélküli, nagy eredményeket felmutató, „tökéletes” emberré? Lehet-e ez józan földi halandó számára csömör, letörtség forrásává? Nem épp - mindennek higgadt lemérése nyomán — az élet realitásai ösztökélhetnek mindinkább a megfontoltan eltervezett „többre” és „jobbra”? Persze, a „délszaki démon” - akárhogy is értelmezzük - résen áll. Titkos kételyeket támaszt a lélekben. Saját meggyőződésünket, hitünket, elvhűségünket kezdjük olykor megkérdőjelezni. Bizonytalanokká válunk. Nem látjuk munkánk, életünk értelmét és célját. Zsörtölődve épp azokat kezdjük gyötörni, akiket legjobban szeretünk és becsülünk. S ráadásul úgy érezzük, hogy mindenki csak minket bánt; hogy még mindig nem ismerik el kellőképp értékeinket; hogy jogtalanul és igazságtalanul bánnak velünk. Büszkeségünk gőggé ágaskodik, magunk és mások megítélésében elveszítjük a helyes szemmértéket. Van azonban a „délszaki démonnak” még kegyetlenebb kísértő fegyvere is. Fülünkbe suttogja, hogy - amint eddig sem értünk el semmit, legalábbis nem annyit, amennyit akartunk - ezután sem fogunk semmire sem jutni. Sem „befelé”, sem pedig „kifelé” nincs miért már élnünk. Miért hittünk Istenben és miért bíztunk az emberekben? Látjuk ugyan, hogy még benne állunk az élet sodrásában, de a hosszabb szakasz már mögöttünk áll. És a jövő - hozhat-e még valami újat, jót és szépet számunkra? - Tudjuk jól, ezek s az ilyenekhez hasonlók: szörnyűséges gondolatok. De tán ilyenekre gondolt Dante is, amidőn az „emberélet útjának felénél” a „sötét er72
