Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 2. szám - Szennay András: "Az emberélet útjának felénél..."

egyikkel - tudatosan vagy kevésbé - de szembe kell néznünk. S különösen fel kell figyelnünk az „átmeneti szakaszokra”’. Azokra, melyek - fiatal kamaszoknál csak­úgy, mint az „élet delén” vagy épp a „naplemente előtt” állóknál - nem múlnak el nyomtalanul, sőt fájdalmak nélkül. S tán nem tévedünk, amidőn azt állítjuk, hogy a legkritikusabb és legjelentősebb életszakasz az „emberélet útjának fele”, az élet delelője. Az az idő, mely férfiaknál kb. a 40-50. év körül, nőknél tán kissé korábban jelentkezik. Az orvostudományok által leírt biológiai változásoknál sokkal többről van itt szó. A szó szoros értelmében „fordulóponthoz” érkezik el ezekben az években az ember. Az is, aki csak az anyagi vagy épp a humán szellemi értékeket, de az is, aki mindezen felül a vallásos értékeket is szem előtt tartja. Hivő ember számára tán fokozott mértékben jelenthet nehéz periódust az élet de­lelője. Az egyik ilyenkor kezd csak igazán Isten és embertársai felé kitárulkozni, ilyenkor kezdi mind tudatosabban „magához ölelni a világot”, - a másik viszont bezárkózik önmagába (olykor szobájába is). Nem ok nélkül szólnak a lelkiélet jeles mesterei e kritikus fázisról, mint a „második megtérés” idejéről. Lassan mindenki számára elérkeznek azok az órák, amidőn egyrészt már kezd „visszagondolni”, ifjúságára emlékezni, másrészt - ha meg is döbben először a gon­dolattól - elkezd „öreg napjairól” is szólni. Persze ki-ki - hivatás, életkörülményei szerint - más-más módon kezd ebben az életszakaszban tervezgetni, dolgozni, vagy épp „felhagyni minden reménnyel” és munkával. Az egyik, Isten és önmaga előtt számotvetve, kemény elhatározással akarja családi életét, munkáját, apostoli tevé­kenységét fokozottabb rendezettségben élni és végezni. A másik az „úgyis késő”, az „élvezzük, míg lehet, az életet” gondolatokkal telítve válik „életművésszé” vagy épp környezetének, családjának zsarnokává. A feleség esetleg gyötri férjét, hogy még „mindig semmi sem lett belőle”, a férj talán csak „szánalmat” érez már hűséges, több gyermekét felnevelt élettársával szemben. Egy kétségtelen: minden, csak kicsit is reálisan néző ember számára az „emberélet útjának fele” az illúziók feladásának ideje. Ebben az életszakaszban mind józanab- bul képes felmérni lehetőségeit, kilátásait. S mindez rendjén is van. A baj ott kez­dődnék, amidőn valaki benső meggyőződésével, Istennel és az emberekkel, meg az önmaga felé tartozó kötelességekkel kezdene elhibázott kompromisszumokat kötni. De miért? Azért tán, mivel 40-50. évéig még mindig nem vált bűn nélküli, nagy eredményeket felmutató, „tökéletes” emberré? Lehet-e ez józan földi halandó szá­mára csömör, letörtség forrásává? Nem épp - mindennek higgadt lemérése nyomán — az élet realitásai ösztökélhetnek mindinkább a megfontoltan eltervezett „többre” és „jobbra”? Persze, a „délszaki démon” - akárhogy is értelmezzük - résen áll. Titkos kételye­ket támaszt a lélekben. Saját meggyőződésünket, hitünket, elvhűségünket kezdjük olykor megkérdőjelezni. Bizonytalanokká válunk. Nem látjuk munkánk, életünk ér­telmét és célját. Zsörtölődve épp azokat kezdjük gyötörni, akiket legjobban szere­tünk és becsülünk. S ráadásul úgy érezzük, hogy mindenki csak minket bánt; hogy még mindig nem ismerik el kellőképp értékeinket; hogy jogtalanul és igazságtalanul bánnak velünk. Büszkeségünk gőggé ágaskodik, magunk és mások megítélésében el­veszítjük a helyes szemmértéket. Van azonban a „délszaki démonnak” még kegyetlenebb kísértő fegyvere is. Fü­lünkbe suttogja, hogy - amint eddig sem értünk el semmit, legalábbis nem annyit, amennyit akartunk - ezután sem fogunk semmire sem jutni. Sem „befelé”, sem pedig „kifelé” nincs miért már élnünk. Miért hittünk Istenben és miért bíztunk az embe­rekben? Látjuk ugyan, hogy még benne állunk az élet sodrásában, de a hosszabb sza­kasz már mögöttünk áll. És a jövő - hozhat-e még valami újat, jót és szépet szá­munkra? - Tudjuk jól, ezek s az ilyenekhez hasonlók: szörnyűséges gondolatok. De tán ilyenekre gondolt Dante is, amidőn az „emberélet útjának felénél” a „sötét er­72

Next

/
Thumbnails
Contents