Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - FIGYELŐ - Teológiai jegyzetek (A názáreti Jézus és a hit Krisztusa, - Gondolatok a papnevelés gyakrolatáról. - Charles Davis "lelkiismereti ügye". - A tabghai ásatások meglepő eredményei.)"
tekintünk vissza erre a világsajtóban is nagy port felverő esetre. Ami Davis-t az egyházból kilépő és megnősülő elődeitől megkülönbözteti, az részben a hallatlan publicitás, másrészt az a tény, hogy nem kopogtatott egy másik egyház ajtaján, hanem az egyház nélküli kereszténység mellett kötött ki. Ezzel a Newman-i mottó - ex umbris ad veritatem - bizonyos megfordítását valósította meg: ex verdate ad umbras. A ma 45 éves Davis, mint a westminsteri főegyházmegye dogmatika professzora az angol klérus folyóiratában a Clergy Review-ban kétségkívül a katolikus megújulásért dolgozott és a német meg francia eszmeáramlatoknak volt angol földön propagálója. Rómában a Zsinaton ő volt az egyetlen angol „peritus”. Főnöke, Heenan westminsteri bíboros érsek azonban a Zsinaton sem kérte ki tanácsait. Köztük rejtett, de feszült ellentét élt. Nyílt törésre csak akkor került sor, amikor a kardinális 1966-ban aggódását fejezte ki a teológiai folyóiratban megjelent néhány tanulmány miatt. Davis felajánlotta a szerkesztésről lemondását, amit a kardinális nem fogadott el. Kompromisszumos megoldásként egy szerkesztőségi tanácsadó bizottság felállításában egyeztek meg. Három héttel az első megbeszélés után Davis sajtókonferenciát hívott össze, amelyen bejelentette, hogy megválik a folyóirat szerkesztőségétől, a papságtól és kilép a katolikus egyházból. A kardinális méltóságteljes és testvéri szeretetet mutató levéllel köszön el teológusától: „Lelkiismerete és személyes kapcsolatai az ő ügye. Baráti szolgálatunkat azzal mutatjuk ki iránta, hogy kérjük Istent, vezesse élete további útján”. (Az idézetek Davis könyvéből valók, a továbbiakban is.) Davis ügyének nem használt, hogy az egyházból kilépése után két hónappal megnősült. Túl kézenfekvővé vált ezáltal az az alapjában nem egészen igazságos felfogás, hogy ennél a papnál is a „Cherchez la femme” volt a háttérben. Igaz, hogy könyvében ezt írja: „Hálát adok Istennek, hogy valakit küldött, akinek szerelme által szabadulást találtam”. Charles Davis-nak, a papnak tragédiája itt van: hogy szeretetet találjon, kényszerítve érezte magát az egyház elhagyására. Fiatal anglikán papbarátja is akadt, aki ösz- szeadja őket, mert „az anglikán egyház előírásai elég rugalmasak ahhoz, hogy kiváló keresztényeket megeskessen anélkül, hogy anglikánná lennének”. Davis adós marad annak megmagyarázásával, hogyan volt számára lehetséges hónapokon, sőt éveken keresztül eltitkolni környezete elől növekvő kételyeit. Visszatekintve könyvében úgy látja, hogy annak a kettőskönyvvitelű katolicizmusnak lett maga is áldozata, amelyet elítélt. „Lassan kezdtem fontolgatni, meddig mehetek el anélkül, hogy egyházi felsőbbségeim rosszallását nyíltan kihívnám. Ma látom, hogy gondolkodásom mennyire gátolt és ferde lett abban a törekvésemben, hogy elfogadható maradjak.” Davis tettében, egész eljárásában sok minden rávilágít az angol katolicizmusnak mai, nem éppen válságok nélküli helyzetére. A katolicizmushoz mélységesen hű családból származik, paptestvére is van. Tizenöt éves kora óta nincs más életcélja, mint az egyház. Rómában végzi teológiai tanulmányait. 1949-től egy kisváros szellemileg is provinciális környezetében tanít fundamentális teológiát. Az európai katolicizmust akkor már mozgató eszmeáramlatok a szigetország katolikusait még eléggé háborítatlanul hagyják. Annál váratlanabbul tört rájuk a XXIII. János pápa és a Zsinat által meghirdetett aggior- namento. Régi ultramontán hűségben fogadták ezt a fölhívást is. Az angol püspökök, akik a Zsinaton is elég színtelen és passzív magatartást tanúsítottak, úgy vélték, hogy a főhadiszállásról érkező utasítást a saját klerikális kereteiken belül a maguk módján hajtják majd végre. Nem ismerték fel eléggé az egyházban a dogmatikus fejlődés vonalát, hiányoztak náluk vezető egyéniségek, akik az egyháztól kívánt megújulást igazi lelkipásztori igénnyé tudták volna fokozni. Davis ezzel a légkörrel nem tudott megbirkózni. Úgy érezte, hogy süllyedő hajón van, amelyről menekülnie kell. Hogy hova? Paradoxonához tartozik, hogy míg szerinte is egy keresztény felekezet hitének megvallása az egyházhoz tartozás föltétele, mégsem lépett egyik keresztény egyházba se. Könyvében valójában nem sok újat hoz tettének igazolására. Hogy az egyház csődöt mondott a világban, ezt olyan megállapításokra építi, mint pl. viselkedése a hitleri Németországban, kompromisszumos állásfoglalása az Egyesült Államok faji problémájában vagy a dél-amerikai szociális kérdésben. Szerinte az egyház mai hierarchikus struktúrájával útban áll annak megmutatásához, hogy Krisztusnak és a keresztény szeretetnek társadalmi megtestesítése legyen. Szóba jönnek nála azután a biblikus problémák, Mária-dogmák, a pápai primátus és tévedhetetlenség, mind megkérdőjelezve. Mindezen kérdések tárgyalásánál ritka képtelenséget árul el abban, hogy teológus létére meg tudja különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a ki nem elégítő történelmi kifejezési formáktól. Angol-ír tanítóinak meghaladott egyházfogalmával vitatkozik és nem látja, hogy a II. Vatikáni Zsinat új utat nyitott az Egyházban. Davis ügyére sok katolikus teológus reflektált. Magában Amerikában, ahol most Davis a kanadai Edmondton egyetemen tanít, Gregory Baum, az ateistából a protestantizmuson keresztül katolikus szerzetessé lett ismert teológus külön könyvben válaszolt Davisnak: „A mai egyház hitelreméltósága” címmel. A szerző saját korszerű, vonzó ekkléziológiai szemléletét állítja szembe Davis konzervativizmusával. Az egyház körüli problémákat ő is látja, akárcsak Davis, de azokat a minden emberi intézményt 64
