Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - FIGYELŐ - Teológiai jegyzetek (A názáreti Jézus és a hit Krisztusa, - Gondolatok a papnevelés gyakrolatáról. - Charles Davis "lelkiismereti ügye". - A tabghai ásatások meglepő eredményei.)"
a Szemináriumba való belépés előtt. Viszont az sem tagadható, hogy szeretik az életet, a sportot, a tevékenységet kívánó feladatokat. Ez nem is baj. Csak megfelelő mederbe kell szorítani bennük a duzzadó energiákat. E feladat elvégzésére javasolnám, hogy legyen egy előkészítő év az igazi tanulás megkezdése előtt. Ez alatt az idő alatt foglalkozhatnak közép- iskolás fokon a hittannal, megtanulhatják a latin nyelvet - legalábbis az elemeit bevezetést nyerhetnek az aszketikába. Ezenkívül ebben az évben és a következőkben feltétlenül elsajátíthatnának egy mezőgazdasági vagy ipari szakmát is. Mi is foglalkoztunk pl. könyvkötéssel, villanyszereléssel stb., de ez kevés volt. Egy szakma teljes elsajátítására gondolok, oklevéllel együtt. Ennek megvalósítása talán nem is ütközne olyan nehézségekbe, mint az első pillanatban azt gondoljuk. A szakmai középiskolák mintájára felállíthatnának a szemináriumokban is néhány megfelelő műhelyt, és alkalmazhatnának oktatókat. Sokan a katonaidő alatt tanulhatnak szakmát. Miért van erre szükség? A szakmai tudásnak az életben sokszor hasznát vehetik. Mihelyen előnyt jelentene például egy végzett kertésznek a plébániai kerten való gazdálkodás. Vagy például egy asztalos megjavíthatná a plébánián az összes ajtót, ablakot. Magam kereskedelmi iskolát végeztem, és nagy hasznát vettem a mai napig könyvelési, gyors- és gépírási tudásomnak. Természetesen az oklevélnek államilag is érvényesnek kell lennie, mert mit sem használna, ha végül is kontárnak minősíthetnék a káplán vagy plébános urat. Amíg a papság anyagi gondokkal küzd, igen hasznos egy ilyen mellékfoglalkozás. A fizikai munka nagyobb megbecsülése, más viszonyt teremtene a papság és a munkásság között is. A hívek is nagyobb megbecsüléssel néznek arra a papra, aki szakmába vágó fizikai munkát is tud végezni. Ne gondoljuk azt, hogy ez árt a hivatásnak. Sajnos, ez volt a háború előtt néhány szerzetesrendünk hivatalos véleménye is, és szerzeteseinknek bármennyire is tudták a szakmájukat, államilag még egyszer meg kellett szerezni a szakmai bizonyítványt. És legtöbbjük nem vesztette el hivatását sem. Gondolok itt főleg a laikus-testvérekre. Természetesen a papságnak nem ez a fő feladata, de mellékesen feltétlenül szükséges. Hány megbecsült régész, történettudós, zenész és irodalmár van papjaink között! De megtaláljuk szinte az összes ipari és mezőgazdasági szakma képviselőjét is. Menynyivel könnyebb lett volna, ha már szemináriumban hajlamaiknak megfelelő irányításban részesülnek! A papi munka mellett szórakozásképpen feltétlenül felüdítő valamilyen szakmai munka. 2. A pasztorációs tárgyak ma a Hamupipőke szerepét játsszák a teológián. Talán ma már a Liturgiáról nem mondhatjuk ezt cl, de igenis elmondható a kateketikáról, a homiletikáról, a pedagógiáról, szociológiáról, nem is beszélve pl. a hodegetikáról. Pedig a papságnak kint az életben legtöbbször erre van szüksége. A hívek sem aszerint ítélik meg, hogy milyen nagy dogmatikus vagy moralista - természetesen ezekre is szükség van -, hanem hogy hogyan bánik az emberekkel. Ezt a művészetet pedig elméletben - a Szemináriumban nem lehet megtanulni. Feltétlenül szükséges lenne tehát, még a szentelés előtt egy gyakorlati lelkipásztori év. A diakonátus után elküldeném a hallgatókat, mint a káplánokat egy évre a plébániákra. így cs itt ismerhetik meg igazán mi a papi élet. Egyelőre olyan plébániákra, ahol szívesen látnák őket. Később beosztva, sorrendben minden plébánián. Itt részt vehetnének a közösségi Liturgián, többször maguk is kiszolgáltatnák a szentségeket és szentelményeket. (Keresztclés, áldoztatás, házasság, temetés, litánia, szentbcszéd, hitoktatás, bibliaóra.) Ez a gyakorlat részben mentesítené a sokszor elfoglalt plébánost, másrészt mindkettőjük számára örömet jelentene. A kis- papok elkísérhetnék a plébánost család- és beteglátogatásra, mennyi baráti beszélgetésre nyílna alkalom, amelyek mind tapasztalatok szerzését jelentenék a kispapok számára. Még a negatívumokból is lehet tanulni. Természetesen ez anyagi áldozatot is jelentene. De így nevelhetnénk rá igazán híveinket is arra, hogy áldozatokat hozzanak a papnevelés érdekében, amikor egy-egy évre nekik is lenne egy kispapjuk. A plébános jelentést küldhetné kispapjáról a szemináriumi elöljáróknak. Sőt, megkérdezhetné a hívek véleményét is. így ők is bekapcsolódhatnának a papok alkalmassági vizsgálatába, ami igen kívánatos lenne. Aztán milyen öröm lenne számukra, ha már ismert személyt kapnának például káplánnak, vagy plébánosnak. Ez a gyakorlat megkönnyítené a feltétlenül bevezetésre váró világi diakónusok helyzetét is. E téren szép példát láthatunk protestáns testvéreinknél. Ne szégyeljünk tanulni tőlük! E gyakorlati év tisztázná feltétlenül a kispapok hivatását is. Bevezetést nyernének a gyakorlati lelkipásztori életbe, ami ma, sajnos, szinte teljesen hiányzik kispapjainknál. Talán ezért van több baj a fiatalokkal, mint régen. E javaslatok természetesen a gyakorlati életben fognak vizsgázni. De azt hiszem, hibáznánk, ha nem próbálnák ki őket. (Ebele Ferenc) CHARLES DAVIS „LELKIISMERETI ÜGYE”. Bizonyára sokak emlékezetében él még Charles Davis angliai teológiai tanár látványos és szenzációs aposztáziája, aki 1966 decemberében elhagyta a katolikus egyházat és 1967 februárjában feleségül vette Miss Florence Fienderson tcológát. Aposztáziája után alig egy évvel könyvet írt ,,A Question of Conscience” (lelkiismereti ügy) címmel, melyet apológiának szánt. A Hochland folyóirat tudósítása alapján 63
