Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - FIGYELŐ - Teológiai jegyzetek (A názáreti Jézus és a hit Krisztusa, - Gondolatok a papnevelés gyakrolatáról. - Charles Davis "lelkiismereti ügye". - A tabghai ásatások meglepő eredményei.)"
TEOLÓGIAI JEGYZETEK A NÁZÁRETI JÉZUS ÉS A HIT KRISZTUSA. Az evangélium Jézus ajkán még az Isten országáról szóló hírt jelentette, az apostolok nyelvén azonban már a Krisztusról szóló tanítás kifejezése lett, hiszen Isten országa őbenne jelent meg és őrá épült. Krisztus az emberré lett Fiú, a Megváltó, az üdvösség szerzője. Nemcsak történeti személy, hanem egyben a hit tárgya: emberi és isteni sajátságokat állítanak róla, amit a teológia később úgy fogalmazott meg, hogy benne az isteni ,,Én”, a személy, két természetet birtokol, az istenit és az emberit. A legrégibb kercsztségi hitvallás az volt, hó'fcy ,,Jézus Krisztus az Úr, az Isten Fia” (vö. i Kor 12, 3; Fii 2, ii; ApCsel 8, 35). Az apostoli igehirdetés a húsvéti események után 50 napra kezdődött, szemtanúk végezték, szemtanúknak szólt. Érthető, ha jobban érdekelte őket az, ami Krisztusban a hit tárgya, mint az, ami pusztán történeti adat. A történetiség számukra kézzelfogható volt. Az evangéliumok az igehirdetésnek ezt az állapotát rögzítik. Az egyházi tanítás központja azóta is Jézus Krisztus. Nem nehéz azonban meglátni, hogy idők folyamán más és más vonást ragadtak ki alakjából a mindennapi vallási élet számára: hol a szenvedő, hol a dicsőséges Krisztust látták benne, hol Isten irgalmának megtestesülését, hol pedig a királyt, aki hódolatot követel. Mi biztosít arról, hogy az apostoli igehirdetés nem ilyen egyoldalú volt? Nem voltak-e ők is annyira koruk gyermekei, hogy környezetük vallásos áramlatainak megfelelő színekben szemlélték Jézust és esetleg olyan képet hagytak ránk róla, amelyben egyik vonás elnyomja a másikat? S mivel ez a kor a mítoszok kora volt, nem kell-e valóban mítosztalanítani a Szentírást, hogy előttünk álljon a történeti Jézus? Isten valóban történetileg nyilatkozott-c meg, vagy a hit nem egyéb, mint konkrét tartalom nélküli kitárulás a lehetséges természetfeletti világ felé? A kérdés irodalma már könyvtárakat tölt meg. Biztos, hogy az apostoli igehirdetés a hitet a kor nyelvén fejezte ki, de ezt a hitet azokkal az eseményekkel alapozta meg, amelyet a szemtanúk a názáreti Jézus életében tapasztaltak. A történésznek nem kellett félreállnia, hogy helyet adjon a hívőnek. Már Pál apostol megteszi a kellő megkülönböztetést, amikor említi, hogy Krisztust lehet „emberi módon” ismerni és lehet „lélek szerint” felfogni kilétét (2 Kor 5, 16). Igaz, hogy tetteit és szavait nem vették filmre vagy hangszalagra, de ez másoknál sem történt meg, ezért ma már mindenféle történettudomány kénytelen elismerni saját határait. Nem mintha nem juthatna el a bizonyossághoz, hanem annyiban, hogy eredményei nem függetlenek olyan személyes tényezőktől, amelyek okvetlenül belejátszanak a kutatásba. Aki leír és elbeszél, az már saját értékelését és ítéleltét is beleviszi munkájába. Egyes részeket kiemel, másokból következtetést von le, de ez nem meghamisítás, hanem a történés emberi szemlélete. A bibliai és történelmi kutatás eléggé kiderítette, hogy Krisztus esetében számolhatunk azzal a történeti bizonyossággal, mint akárhány más régi személynél és eseménynél. Más kérdés azonban, hogy valaki a szellemi és természetfölötti világot eleve elutasítja-e vagy helyt ad a meggyőző érveknek? A történész az eseményt vizsgálja, a rendkívüli dolgokról legföljebb azt állapítja meg, hogy emberileg nem magyarázhatók. A hivő viszont Istennek és magának tartozik azzal, hogy csak a valóságos eseményt hozza kapcsolatba Isten mindenhatóságával. Krisztus személyét csak az apostoli kcrygmán keresztül látjuk, de ez azonos a történeti személlyel. Krisztus alakja a szemtanú és a történész számára titok maradt, a kerygma és a hit ezt a titkot magyarázza. A történész nem oldhatja meg a hitnek feladott kérdést, tehát nem adhat egész feletet. A keresztény exegézis sem archeológiái kutatás, hanem az élő valóságnak, a misztériumnak a megjelenítése. Teljes képet csak az kaphat, aki a történeti adatokat a hitben feldolgozza. Az apostoli igehirdetés és a későbbi tanítás között az a különbség, hogy az apostolok még a kinyilatkoztatás közvetítői voltak, nem pedig csupán értelmezői és terjesztői. ígéretül kapták „az igazság Lelkét, aki elvezette őket a teljes igazságra” (Jn 16, 13), és „eszükbe juttatott mindent, amit Krisztus elmondott nekik” (Jn 14, 26). Isteni jótállás gondoskodott arról, hogy teljes képet alkossanak Krisztusról, amely minden időkre szól. A későbbi igehirdetést fenyegetheti az egyoldalúság veszélye, de mindig megvan a lehetőség, hogy visszatérjünk az eredeti teljességhez. (I. c.) GONDOLATOK A PAPNEVELÉS GYAKORLATÁRÓL. Feltétlenül foglalkoznunk kell hazai viszonyaink között is a papnevelés gyakorlatával. A régi tridentinumi zárt nevelési rendszer ma már a papnevelésben sem tartható fenn. Ami jó volt akkor, nem jó most. A modern idők önálló, szociális és gyakorlati gondolkodású lelkipásztorokat kívánnak. Természetesen ez nem jelenti az elmélelti oktatás gyengítését. Azt jelenti, hogy a jobbára elméleti oktatást kapó növendékeket a gyakorlati életre is rá kell nevelnünk. Ez a nevelés ma világszerte kísérleti stádiumban van. Úgy gondolom azonban, hogy elkerülve a szélsőségeket, nagyrészt ma már elfogadható javaslatokat tudunk tenni e téren. 1. Kisnapjaink java része állami iskolában nevelkedik. Ez azt jelenti, hogy soknak bizony hiányos a vallási előkészülete is. Sokan nem tanulnak latinul. Legtöbbjüket nevelni kell még 62
