Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - FIGYELŐ - Ikvay László: In memoriam Romano Guardini
dekáival mindinkább azonosuljanak. Például: nem elég, hogy Isten kedvéért barátságos arcot erőltetünk magunkra, és elviseljük, vagy éppen szolgáljuk egymást azért, hogy teljesítsük a főparancsot. „Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” - figyelmeztet Jézus (Ján 13, 34). Az Ö stílusa: őszinte együttérzésből, segítőkészségből fakadó, személyválogatás nélküli emberséges magatartás. Szeretetünk annyira tökéletes, amennyire ezt a mély humánumot kifejlesztettük magunkban. Es itt előbukkan a jogász-a szkézis másik fer- desége: mivel csak a természetfölötti erények érdemszerzők, a természetes emberi értékek (megbízhatóság, szolidaritás stb.) háttérbe szorulnak a tökéletességre törekvő célkitűzéseiben. Profán ténykedéseiket pedig külön felajánlási aktussal sietnek értékessé tenni az örökkévalóság számára. Pedig minden, ami szép, igaz és jó az emberi életben: Isten elgondolása; minden kis érték az Ö végtelen gazdagságának csillogása. A tudományos kutatás, a művészetek, az emberi kultúra és civilizáció szolgálata, a közösség érdekeben végzett legkisebb munka is az Isten örök terveit valósítja. Csak arra van szükség, hogy ezt a tényt tudatosítsuk, tudatosan akarjuk. A természetfölötti nem is annyira ráépül a természetre, inkább áthatja azt, mint a testet a lélek; a véges részlet-célokat az örökkévalóság távlataiba kapcsolja be. Rámutat arra, hogy minden jogos emberi törekvés gyújtópontjában tulajdonképpen az Isten áll, és ezzel egy olyan rendező elvet ad, amellyel az akarások és történések zűrzavarában észrevéteti, megláttatja az egységet, a harmóniát. Harmadik, talán legnagyobb hiba a lelkiélet individualista beállítottsága. Minden lelki gyakorlat az „én” tökéletesedését célozza; az esetleges altruista hajlamokat a másokért felajánlott ima, vezeklés van hivatva kielégíteni. Pedig Krisztus titokzatos testében való egységünk, egymásért való felelősségünk véresen komoly valóság: minden tettünkkel akarva-akaratlan közvetítjük vagy elzárjuk a kegyelmet mások felé. A világ bűnének gyümölcse: a szenvedés is kollektív büntetés; nem az egyéni vétkesség arányában oszlik meg az egyesek között! Ez tény; hiába lázadoznánk ellene. - Krisztusban azonban a szeretet a halálból örök életet fakasztott, s a szenvedést a bűnből-gyógyulás eszközévé tette az emberi közösség számára, amikor keresztáldozatával kiengesztelte értünk a mennyei Atyát. - Természetesen az „engeszte- lés” szó jelképes kifejezés, nem a haragvó Isten kibékítését jelenti, hiszen Benne nincs változás - nem ö fordul el tőlünk, hanem a bűnnel mi zárjuk el lelkünket az Ö szeretete elől. - A megváltás lényege, hogy az Isten Fia szolidaritást vállalt az emberiséggel; közénk testesült és megosztotta velünk keserves sorsunkat: ártatlanul vállalta bűneink következményét, a szenvedést és halált; ezzel a legtisztább szerctctből fakadó önfeláldozásával önmagán keresztül új, biztos utat nyitott a kegyelem, az isteni élet belénk-áramlásának. És itt eljutottunk az élet szent ség kulcsához• A szentek sohasem a „nagyobb érdem”, vagy a „túlvilági jutalom” reményében hozták áldozataikat, de még csak nem is a szenvedő Jézus egyszerű utánzásából. Ök megértették, hogy Krisztust legfőképpen az embertestvérekkel vállalt szolidaritásban kell követnünk. „Nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért” (I. Ján 3, 16). Akinek a lelkében Krisztus végtelen szeretete visszhangra talál, az kilép önzéséből, és az Üdvözítőt követve tudatosan elfogadja, vállalja az egységet a Titokzatos Testben a szenvedő, beteg tagokkal. Dolgozik, küzd, szenved, már nemcsak önmagáért, hanem az Egész Test, a misztikus Krisztus megdicsőüléséért. Az életszentség a közönséges élettel szemben nem mennyiségi, hanem minőségi többletet jelent. A természetfölötti távlatok értelmessé, céltudatossá teszik az élet kicsinyes, sokszor hiábavalónak látszó küszködéseit. Isten szereteténck és az élet (s benne a szenvedés) értelmének tudata súlypontjában támasztja alá az esékeny emberi természetet, így biztosítja a lélek egyensúlyát. Az akarat ezért - a felszín természetes hullámzásaitól eltekintve - nem fárad bele az eszmények valósításába. A lelket így nem gyötrik félelmek, aggályok, hiszen figyelmének gyújtópontjában az Isten van s nem a saját tökéletlensége. Megmenekül a farizeusi gőg és a kicsinyes formalizmus zsákutcáitól is. Gyermeki hálával örül az élet ajánldékainak és küzd minden rossz ellen, de ha kell, készséggel vállalja az áldozatot, szenvedést, mert az Isten ügye fontosabb számára és sokkal inkább kielégíti szellemét, mint a világ múlandó kis örömei. Mit jelent tehát az aszkétika reformja? Semmiképpen sem azt, hogy tagadjuk, amit eddig állítottunk. Ellenkezőleg: a modern korszellem pozitívumai (őszinteség, természetesség, célszerűség, lényegre törekvés, szocializálódás) mint szempontok, visszavezetnek a lelkiélet legősibb, legtisztább evangéliumi formáihoz. Kicsinyes, önző érdcmlatolgatás helyett öntudatos, lelkes, meggyőződésből fakadó cgyüttmunkálkodás Istennel a természetnek természetfölötti távlatokba irányuló kiteljesítéséért, - az egyéni tökéle- tességre-törekvés ambíciójának kiszélesítése és beillesztése az emberi közösség kollektív fölfelétörekvésébe: Krisztus életébe kapcsolódva, Általa, Vele és Benne tudatosan vállalva a szolidaritást, a közös célért - talán ezek azok a vonások, amelyek révén a modern ember is fölismeri majd a keresztény aszkézisban a maga élet-eszményét. b. m. 61
