Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 1. szám - FIGYELŐ - Gál Ferenc: Nemiség és erkölcs

egymás kiegészítését célozza, testi és lelki vonalon egyaránt.

Egyes régi teológusok úgy gondolták, hogy a nemi gyönyör az áteredő bűn következménye, s egyenesen valami démonit láttak benne. Ilyen irányban a nemiséget éppen úgy el lehet szakítani a személyiségtől, mint előbb a ,,nemi hullám’ jellemzésénél láttuk. A kinyilatkoztatás nem hagy kétséget aziránt, hogy a férfi és nő nemi kettőssége az istenképiség egyik vonása. Csak így van meg benne az élet folytonossága és a szeretet dinamizmusa. Egymás kiegészítére is utal azzal a meglátással, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni'’. Az önátadás pedig olyan erős, hogy az ember „elhagyja apját és anyját, s a feleségéhez ragaszkodik”.

A biológiai értelmezés csak a férfi és nő különböző élettani szerepét vizsgálja. Mi a személyes szellemi tényezőkkel együtt nézzük az embert. A szeretés képessége, mint szellemi adottság, be van ágyazva az élő testi valóságba. A személyes kapcsolat keresi a kifejezést egészen a nemi régiókig, és megfordítva, a nemi ösztön személyes odafordulást indít el. A nemiség önmagában valóban ösztön, biológiai jelenség, de a személyes erők az állandó jellegű szeretet-kapcsolat eszközévé és hordozójává teszik. Ennek az ösztönnek az emberben szellemi értékmérője van. Ezért vonatkozhatnak az erkölcsi normák is a nemi jellegű cselekvésekre.

A szeretettel való kapcsolat a nemiséget a házassághoz köti. A. Auer [6] azt fejtegeti, hogy ez a benső struktúra ellenzi a nemi gyönyör tisztán öncélú kihasználását. A nemi kapcsolat a házasságban a visszavonhatatlan személyes önátadás kifejezése és pecsétje, azért tartalmilag különbözik a házasságon kívüli érintkezéstől. Sőt ha a házasságban is nem ennek az igazi én-te közösségnek a jele, akkor csak lopott élvezet marad. Az is igaz továbbá, amit Herbert Doms hangoztat, hogy „ha két ember a házasságban egész életre szólóan elkötelezi magát, ez a kötöttség követeli a szellemi gondoskodást is, illetőleg annak vállalását, hogy az élet közös útján a személyi tökéletesedésben is segítséget nyújtsanak egymásnak” [7]).

A nemiséget tehát nem szabad úgy felfogni, mint különálló adottságot, amivel az ember ké- nye-kedve szerint rendelkezik. A nemi tett nem marad a szervek körében, nem marad pusztán biológiai jelenség, hanem két ember személyes kitárulása egymás felé. Ahol ilyen mély találkozás folyik le, ott az emberek nem viselkedhetnek úgy, mintha semmi sem történt volna. Viszont nem is mehetnek bele ebbe a találkozásba anélkül, hogy ne legyen meg az egész életre szóló közösség kölcsönös vállalása a sze- retetben, illetőleg, hogy ezt magukra nézve kötelezőnek ne ismernék el. A nemiség a nemző erő miatt nemcsak az egyén java, hanem az egész emberiségé, ezért használatát át kell hatni a felelősségnek. A szerelem lehetséges következménye az új emberi élet. A gyermeket pedig nemcsak elfogadni kell, hanem nevelni és bevezetni a társadalomba. A szerelem és az élet tehát összetartozik, egyik felelős a másikért.

Itt térünk ki arra, miért tartja az Egyház a házasságon kívüli nemi kapcsolatot az erkölcsi renddel ellenkezőnek. A hivő számára elégséges felelet lenne az, hogy a kinyilatkoztatás a nemiséget a házassághoz kötötte. Azonbaa az elmondottak alapján hivatkozhatunk arra,, hogy a nemiség belső tárgyi rendje is ezt tükrözi. A nemi kapcsolat olyan bensőséges önátadást, két személynek olyan maradéktalan kölcsönösségét jelenti, hogy az természete szerint megköveteli az állandóságot, a kizárólagosságot és a véglegességet. Amíg a teológiában azt hangoztatták, hogy a házasság „elsődleges célja” a gyermek, addig könnyű volt arra hivatkozni, hogy a házasságon kívül a gyermek nevelése nincs biztosítva, tehát a nemi élet is tilos. Ma a házassági szerelmet és a gyermeket együtt emlegetjük, mint a házasság célját, tehát könnyebben felmerül a kérdés, hogy ha a szerelem megengedett dolog a házasságban, miért nem a házasságon kívül is?

A bonni morálteológus, Franz Böckle, itt is a nemiség személyes struktúrájához folyamodik: „A férfi és nő teljes személyi odaadásának olyan sok feltétele van, hogy harmonikus teljesítésük a felelős emberektől egyszerűen megköveteli a házasságot. A nemi találkozás nemcsak szobát, lakást, ágyat, közösséget, hanem bizonyos társadalmi állapotot is megkíván; hogy valóban személyes tett és ne csupán testi folyamat legyen; hogy valóban igent fejezzen ki, amely a másik ember megértéséből és az egész személyiség odaadásából fakad. A nemi odaadás, ha megfelel e névnek, megköveteli az ember totális és végleges kötöttségét. Vagyis éppen a személyes nemi étosz igényli a kötöttséget, az állandó együvétartozást és hűséget. Ez pedig nem más, mint éppen a házassági akarat, a házassági beleegyezés” [8]. A pusztán csak gyönyört kereső, futólagos kapcsolatoknál ilyen belső szellemi jegyek hiányoznak, a személyes természet javai szenvednek csorbát, azért vannak ellentétben az erkölcsi renddel.

Bár a férfi és nő között a legmélyebb szeretet-kapcsolat a házassági szerelem, az emberi természet rétegezettsége miatt lehetséges az is, hogy a másik személyt ne a nemisége oldaláról szemléljék és szólítsák. Az élet rendje ezt gyakran megkívánja és meg is kell kívánnia. Ott is lehetséges gyümölcsöző együttműködés férfi és nő között, ahol nincs testi közelség, jóllehet mindkettő magával viszi adottságait.

A nemi erkölcs

Az ószövetségi vallási törvényhozás a „szívek keménysége miatt” elnézte a többnejűséget és a válást, más részről azonban különleges szigort alkalmazott. Halállal büntette a házasságtörést és a nemi erőszakot. Tükröződik benne az a régi szemita hiedelem is, hogy a nemiség zavarja az Istennel fennálló kultikus kapcsola57