Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - TÁVLATOK - A vallásgyakorlás szociológiája
való ragaszkodásban. Beszédünk valóban ,,evangélium”, jó hír legyen, mely elősegíti a Krisztussal való találkozást. De segítse az emberi teljesség elérését is, alakítsa ki a művelt, munkás életet, melyben összefogunk másokkal az egész emberiség szolgálatára. De tárja fel az isteni teljességet is, melyet akkor élünk át, ha az isteni szóban feleletet találunk saját kérdéseinkre. A mai világban való tevékenységünket segíti a hitben való szabadságra nevelés, hiszen az állandóan változó körülmények között nem tudunk mindig tekintélyhez fordulni problémáinkkal. Az erkölcsi elveket tehát úgy oktassuk, hogy az emberek mindig feltegyék és meg is válaszolják a kérdést: mi következik számomra ebből? (Options. Lyon, 1966). 2. A lipcsei egyetem evangélikus teológiai karán tanító Kretzschmar nagy alapossággal vizsgálta meg három keletnémet evangélikus egyházközség életét (i. m., 1. fentebb). Általános tanulságként Mitzenbeim evangélikus püspök gondolatát idézi: ,,A keresztény közösségekben láthatóan és hatásosan mutatkozzék meg az egész nép számára az evangélium gyógyító ereje. Az egész egyház és mindenegyes keresztény a szolgálat szellemével tanúskodjék a kereszténységről az egész nép előtt”. Könyve végén Kretzschmar hosszan idézi a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tánácsának azt a hozzászólását, melyet az Egyházak Világtanácsának genfi konferenciáján, 1966-ban terjesztettek elő. Ebben a „diakoniát”, a szolgálat életformáját jelölik meg legfőbb feladatként. Ez pedig egyaránt jelenti Isten országának, Krisztus evangéliumának hirdetését, másrészt pedig a szeretetnek minden irányban felajánlott szolgálatát. Befejezésül újra a zsinati konstitúciót idézzük: ,,Az egyháznak egyetlen célja van, hogy a krisztusi művet folytassa a Szentlélek vezetésével. Krisztus munkáját, aki azért jött, hogy tanúságot tegyen az igazságról; azért, hogy üdvözítsen, nem pedig, hogy elítéljen; azért, hogy szolgáljon, nem pedig, hogy neki szolgáljanak” (3) nr. Krisztus követése A megélt kereszténység lényege: Krisztus élő, jelenlévő közelsége. A keresztény első gondolata minden életkörülményben az kell, hogy legyen: mivel szolgálhatok leginkább Krisztusnak, mit vár tőlem ebben a pillanatban, ebben az egyszeri szituációban. Az élet és a gondolatvilág nagy forradalma megy végbe a mai korban. Számos szokás és értékelés túlhaladottnak bizonyul, sőt gyakran üres formának, amellyel ma sokan nem tudnak mit kezdeni. Maga a hit is - ahogy ezt félreérthetetlenül mutatja maga a zsinat is - elvesztette problémátlan biztonságát. Sokan kérdezgetik, ugyan mi következik még? Mintha elveszett volna a tájékozódást segítő lámpásunk. Éppen ezért van szükség, sürgősebben, mint bármikor, a keresztény élet olyan centrumára, amelyre támaszkodva megnyugodhatunk. Ez a Centrum: Jézus Krisztus, jobban mondva a Vele való élő kapcsolatunk. Kell, hogy Krisztus, mint életünk középpontja, egyre inkább létünk centruma legyen. Kell, hogy létünk valóságosan „felszívja” öt, nyugodt, előrehaladó, szemlélődő és érlelő elmélkedésben. Ha Krisztust követni akarjuk, legyen bennünk szeretet, legyenek barátaink. Ezt olyan világban kell megvalósítanunk, amelyben a szeretet és az árulás ugyanabban az emberi szívben szorosan egymás mellett van. Azáltal, hogy szeretünk, félelmetes tragédia veszélyének tesszük ki magunkat. Ettől a tragédiától csak az menekülhet meg, aki elzárkózik, szívét senkinek sem ajándékozza oda. A szeretetben egy más valaki kezébe adja magát az ember, szeretete és hűsége veszélyben forog — mindazonáltal nincs más út a boldogsághoz, mint ezt a veszélyt elvállalni . . . A keresztény mosoly nem valami biológiai folyamat. Mosolyoghatunk ugyan biológiailag is, mert emberek vagyunk. De tulajdonképpen a keresztény és a nem keresztény közti különbségnek abban kell megmutatkoznia, hogy az egyik még képes örülni ott is, ahol a másik már a bölcsességének a végére jutott. (Ladislaus Boros kéziratos lelkigyakorlatos jegyzeteiből.) 50
