Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Rosta Ferenc: Isten népe
hogy a pogányok mind a maguk útját kövessék. Bár ekkor sem maradt bizonyíték nélkül, mert jót cselekedett: az égből esőt és termékeny időt küldött számotokra, s bőven adott eledt és szívderítő italt” [42]. A Zsinat tanítása A keresztény teológia forrásaiból és múltjából vett eme néhány utalás talán elég világosan mutatja, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem újdonságot tanít, mikor ünnepélyesen Isten népének nevezte az Egyházat, olyan tágan, Isten mértékével húzza meg annak határait, hogy mindazokat Isten népéhez tartozóknak tekinthessük, kiket „Isten kegyelme meghívott az üdvösségre” [43]. Még azokat is, akik sohasem hallottak kereszténységről, de a természetben, lelkiismeretükben és szívük vágyakozásában megsejtik és keresik az „ismeretlen Istent”. „Azoktól sincs távol az Isten — mondja a Zsinat -, akik homályos képekben keresik az ismeretlen istenséget, minthogy ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. Az Üdvözítő is azt akarja, hogy minden ember üdvözölj ön. Mindazok elnyerhetik ugyanis az üdvösséget, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és Egyházát, de őszinte szívvel keresik az Istent, és a kegyelem hatása alatt törekednek rá, hogy tetteikkel teljesítsék az ő akaratát, melyet fölismertek lelkiismeretük szavában. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül még nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de - aligha az isteni kegyelem nélkül - iparkodnak a helyes út elérésére. Mert ami jó és igaz náluk, azt evangéliumra való előkészüle t-nek értékeli az Egyház és Isten adományának. Ötőle kapták, aki megvilágosít minden embert, hogy végülis életük legyen” [44]. Krisztusban „leli meg az ember a vallásos élet teljességét, és őbenne engesztelődött ki Isten az egész világgal” [45]. A végső magyarázat tehát az, hogy „nincsen üdvösség senki másban, mert nincs senki az emberek között az ég alatt, akiben üdvözülnünk lehetne” [46], - ahogy Péter a béna koldus meggyógyítása után a főtanács előtt kijelenti - csak az egy Megváltó Jézus Krisztusban, aki viszont az írás egy másik szava szerint mindenkiért adta magát vakságul [47], nemcsak egy kisded nyájért. Tehát Krisztus az egyetlen és ugyanakkor az egyetemes Megváltó. Az ö megváltása az Egyházban nyeri állandó történelmi jelenlétét. Párhuzam, sőt egyezés van Krisztus és az Egyház tevékenysége között: Jézuson kívül nincs megváltó, jézus Egyházán kívül nincs üdvözülés. De ott is meg kell lennie a párhuzamnak, ahol arról van szó, hogy Jézus mindenkiért meghalt. Ez a párhuzam pedig azt jelenti, hogy az Egyház mindenkié. Persze kinek-kinek a mértéke szerint. A II. Vaticanum után már nehéz lenne olyan szűkkeblű elképzeléseket fönntartani, hogy az egész emberiség a bűn és kárhozat tengerében fuldoklik, s csak azok a kevesek menekülnek meg, akik a tengeren mentődeszkaként úszó Egyházba kapaszkodnak. E kép alapja az „extra Ecclesiam nulla salus” elve. Az elv igaz. De az nem igaz, hogy az Egyház csak afféle kis mentődeszka a tengeren. Nem, az Egyház akkora, mint maga a világ [48]. Ahogy ugyanis Krisztus megváltásának nem vet gátat sem tér (hisz mindenkiért halt meg), sem idő (hisz az ő megváltásának erejében üdvözültek Izraelnek, sőt az Izraelt megelőző időknek igazai is) - ugyanígy nincs térbeli korlát, mely határt szabna az Egyház jelenlétének (hisz mindenki, aki üdvözül, az „Egyházban” üdvözül), sem a történelem nem tud olyan nemzedékről, melynek életében már ne lett volna ott az Egyház (hisz Istennek mindig volt népe a földön, az Isten népe pedig az Egyház), így ma újból kezdjük érteni és értékelni az Atyák kedves beszédét, mikor a „paradicsomi Egyházról” írnak, melyet „Ecclesia ab Abel” megjelöléssel is illetnek [49]. 41
