Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Rosta Ferenc: Isten népe
Ószövetségi gyökerek Az Isten újszövetségi népe nem minden előzmény nélkül jelent meg a történelem színpadán, hanem szerves folytatása Isten ószövetségi népének: „...Istennek úgy tetszett - mondja a Zsinat hogy ne külön-külön szentelje meg és üdvözítse az embereket, . . . hanem olyan néppé tegye őket, mely őt igazságban elismeri és szentül neki szolgál. Saját népének választotta tehát az izraelita népet, szövetséget kötött vele és fokozatosan tanította. . . Mindez azonban csak előkészítője és előképe volt a Krisztusban megkötendő új és tökéletes Szövetségnek és annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak, melyet maga a megtestesült Ige fog közölni. ,lme napok jönnek, úgymond az Űr - idézi a Zsinat Jer ji, 31-34-et - és új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával . . .’. Ezt az új szövetséget Krisztus alapította meg, nevezetesen a saját vérével szerzett testamentumot (vö. I Kor 11, 25). Zsidókból és pogányokbót hívta meg magának ezt a népet, hogy ne test szerint, hanem lélekben olvadjon egységbe és az Istennek új népe legyen . . . így lesz belőlük végül ,választott nemzetség, királyi papság, . . . Isten népe’ (I Pét 2, 9-10)” [3]. Az ókori Egyháznak egyik sorsdöntő határozata volt, hogy elvetette Marcion tanát, ki az Újszövetséget meg akarta „tisztítani” az ószövetségi elemektől. Így magát az Űr Jézust tette volna érthetetlenné, hiszen ö magát annak tartja, -kiről az ószövetségi próféták jövendölései szólnak, ő az, aki „eljövendő” és nem kell másra várni, Benne teljesednek mind az ígéretek, melyeket Isten a pátriárkáknak és rajtuk keresztül népének tett (Mt ír, 2-6). Hogy Jézus mennyire Isten ószövetségi népébe akarja saját új népét gyökereztetni, mutatja az a jelentéktelennek látszó tény is, hogy annyi apostolt választ maga mellé, ahány törzsből Isten ószövetségi népe állt, hogy a 12 apostol mintegy Izrael 12 törzsét jelképezze az új népben. Jézus Egyháza „az új Izraelnek nevezi magát; ezzel megőrzi és megtiszteli ezt a nevet. Ha Jézus az Írásról beszél, az ószövetségi Szentírásra gondol, . . . mikor imádkozik, a zsoltárok szavával teszi ezt... A jeruzsálemi templomról úgy beszél, mint Atyja házáról. És mikor Jézus az emberi élet tökéletes befejezéséről szól, akkor azt mondja, hogy: asztalhoz ülnek Abrahámmal, Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában” (Mt 8, 11) [4]. Az Istennek új népe magán hordozza az ószövetségi nép életének sok vonását. Csak néhány fontosabbat említek. Miként az ószövetségi népet szuverén jóságból, tiszta kegyelemből maga az Isten hívja meg és teszi „választott” néppé, ugyanígy Istennek Krisztusban testet öltött, ajándékozó szeretete hívja létre az újszövetségi népet is. E nép létezése is, a hozzá való tartozás is Isten kegyelmi jóindulatából forrásozik, ez is „választott” nép. Az Izraellel való szerves kapcsolat jelenti még azt is, hogy az Izraelnek adott ígéretek örökségként szálltak tovább ez új népre részben mint beteljesedett valóságok, részben mint tovább élő reménységek. E reménységek legnagyobbika, hogy ismét eljön az Űr, hogy népét végleg hazavigye az Atyához. így Isten új népe, akárcsak a régi, nem önelégült, nem stagnáló, hanem a jövőt fürkésző, eschatalogikus, vagy ha tetszik, messiási nép. Igen mély párhuzamot jelent a két nép között az is, hogy miként az ószövetségi theokrácia népe papi nép volt, ugyanúgy papi nép az Isten új népe is. Egyetemes papság és túlzott klerikalizmus Az egyetemes papság elve annyit jelent, hogy a nép legfőbb ura maga az Isten, és hogy a nép minden tagja papi szolgálatra hivatott, ha nem is mindnyájan egyenlő mértékben. Isten újszövetségi népe számára ez a Zsinat tanítása szerint a kövekezőket jelenti; 33
