Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Tarnay Brúnó: Hogyan dolgozzék a teológus?
„salamancaiak” [9], Scheeben [10], R. Garrigou-Lagrange [11]... és sok teológus honfitársunk! Hit-analízisének megfelelően a tudós teológiát a fogalmi kidolgozásnak és a diszkurzív eljárásoknak tudományos szigora jellemzi. A teológiai munkát a bit természetfeletti világossága vezeti, ez pedig nem csupán szubjektív (vő. alább, az okos teológia felfogásával!), hanem valódi noétikai, ismerettani többlet. A hit világossága nem fikció (,,a világosság a sötétségben világít” Jn 1, 5), igazán áthatja az értelem művét. Amit alkot, annak objektíve kifogástalannak kell lennie. Ezért a tudós teológia mindig kész az érvelésre, megvédi argumentumainak tudományos érvényét. A hitigazságok összefüggő, ellentmondástalan rendszerét építi fel. A tárgyi nehézségek elől sohasem tér ki, mégha misztériumokról volna is szó. Eszményi kiadásában nem marad tér a csapongó vallási fantázia, a műkedvelő spekulációk számára. Fáradhatatlan érvelése, mint biztos lépcsősor vezet az isteni Kinyilatkoztatás magasságaiban . . . Nem lesz ilyenformán a hittudomány emberi mű? Nem szorítja ki az ésszerűség követelménye a természetfelettit? „Nem”! - válaszol szívós következetességgel a tudós teológia. Minden érvelés, meggondolás, fogalmi kidolgozás mellett is a hit indítéka: egyedül Isten természet- feletti módon megismert tekintélye. - Ez az irányzat a diszkurzív, objektív gondolkodás Istenszolgálata. Mit tart az „okos” teológia? Nem fogadja el az isteni tekintély természetfeletti megragadására vonatkozó elemzéseket. Egyáltalán, a hit „világossága” nem lehet elemzés eredménye. Ez az ,,empirikusnak” nevezett teológia csak arra épít, ami tapasztalható, lélektanilag körülírható. A hit nem valami világosság révén természetfeletti. Szubjektív bizonyossága, az elfogadás ereje, a szilárd ragaszkodás energiája származik a kegyelemből: ezért nem lényegileg, hanem csak módja szerint természetfeletti. A hit indítéka, az isteni tekintély megragadása nem intellektuális jellegű, nem szolgáltathat a hit-tudománynak ismerettani, noétikai többletet. Az irányzat késői képviselői a hit hódolatáról, odaadásáról beszélnek. Személyes, mélységesen szubjektív meggyőződés születik a hivőben: úgy hisz Istennek, mint a gyermek édesapjának vagy mint a szemekben olvasó jóbarát. . . Az okos teológia szerint tehát egy teológiai tétel igazsága lehet a kegyelem hatására szubjektíve kétségtelen akkor is, ha tudományos igazolhatóságát kétségbe vonom. Ezért a diszkurzív-objektív eljárások nem kerülnek az első helyre. Az érvek, a logikai építmények semmivel sem meggyőzőbbek a hit felcsillanása után, mint előtte voltak. Számára sokkal értékesebbek a pozitív egyházi nyilatkozatok, az autentikus hagyomány, vagy a „sensus catholicus”. Ennek az irányzatnak szerzője ]uan de Lugo bíboros (t 1660) [12] - csatlakozik Molina és a molinisták legtöbbje [13], Chr. Pesch [14], kibontakozik és árnyaltabb formákat ölt a perszonalizmus és egzisztencializmusok, légkörében ]. V. Bainvel, L. Billot [15] bíboros, Van Noort [16] műveiben. Számos itthoni teológusunk és lelki- pásztorunk teszi magáévá e felfogás egy-egy változatát. Állásfoglalásuk gyakran nem elvszerű és tudatos, de jól felismerhető, mint magatartás ! Az „okos teológus”, aki a hit természetfeletti, szilárd bizonyosságát félti naiv, efémer vagy a modern tudományos módszerekkel visszaélő argumentumuktól. Hitét inkább egyéni, féltett élményként zárja el bensőjében. A „tudós teológus” viszont a hit és a hitelőzetek tárgyi, tudományos érvényét félti 25
