Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - TÁVLATOK - Krízisjelenségek az egyházban? Történelmi-társadalmi háttér
könyvek jegyzékének” lassú felszámolása, a „perbe fogott” teológusok ügyének a nyilvánosság előtt is történő tisztázása már részleges eredmények fölé mutatnak. Mindez azonban még csak a kezdet. A szabadság szelleme megköveteli, hogy a tanítóhivatal és a teológia hivatott képviselői folyamatos dialógusban álljanak egymással. Hisz mindkettő a saját karizmájának erejében működik! Születnek újszerű vélemények és értelmezések: mindezek a gondolkodó, a kérdező embernek becsületes kísérletei. Nem öncélú spekulációk, mivel Isten népét, a lelkek javát szolgáló törekvésből fakadnak. Lehet velük kapcsolatban emelkedett vitákat tartani, kritikát gyakorolni, de van-e értelme a „tekintélyre” appelláló el- vagy agyonhallgattatásnak? Az egyház - kell-e ezt még ma hangoztatnunk? - csak úton van a teljesség, a „catholicitas” felé. De elérhető lesz-e valaha is ez a teljesség, ha nem a szabadság dinamizmusának erejében törekszünk feléje? A növekedés krízisében Nem kell túl élesszemű megfigyelőerő hozzá, hogy megállapíthassuk: egyházunk életében valóban tapasztalhatunk bizonyos krízis-jelenségeket. S ezek ma - minden erőltetett osztályozás nélkül - leginkább a tekintély és a szabadság pólusai köré csoportosíthatók. A II. Vatikáni Zsinat - ezt ma szintén könnyű megállapítanunk - nem stagnálást, hanem új életet, fejlődést hozott egyházunk számára. Az életet pedig - ha kritikus periódusok, válságok kísérik is útján - csírájába fojtani, fejlődését megállítani: ez halálos bűn lenne! Rovatunk elején kérdőjellel írtuk fel a címet: krízisjelenségek az egyházban? — S most - Karl Rahner-1 idézve - újra egy kérdőjeles mondatot rögzítünk: Hát lehet-e egyházunk mai konfliktus-szituációján csodálkozni? (Stimmer d. Zeit, 1969. július 33). Nem épp az az egyház ereje, hogy végső soron nem emberileg megfogalmazott formulákban és kegyetlen jogi normákban (bármennyire is legyen mindkettőre szükség), hanem Isten Lelkének hatalmában bízik? Hogy erre az isteni erőre támaszkodik? Annak a Léleknek támogatására bízza önmagát, aki igen sokfajta emberi gondolatot és eszközt használ fel, ugyanakkor viszont ezek egyikével sem azonosítható adekvát módon. Ha ezt valóban hisszük — és ne hinnők?! -, akkor a fejlődés bármely fázisában nem kell megijednünk vagy csodálkoznunk, ha válságos órák, ha konfliktusok is állnak előttünk. Jöhetnek még keményebb krízis-szituációk - hit hittel valljuk, hogy mindez a Lélek irányította növekedés krízisének velejárói. S ki tudná, ki merné teljes bizonyossággal állítani, hogy az egyház történeti útját, a Cél felé vezető hosszú útját tekintve - még nem csupán pl. a „pubertás” válságos éveinél, tán épp a legkritikusabb éveknél tartunk? Természetesen - s Rahner-nek e figyelmeztetését mindenkinek meg kelene szívlelnie — az ilyen „válság-helyzeteknél” nem csupán a „másikra”, a „másik véleményére” kell kritikus szemmel tekinteni, nemcsak a „másik” felé kell kérdő- revonó kérdéseket feltenni. Nem, hanem mindenkinek, egyénnek és csoportoknak, elsősorban önmagát kell megkérdeznie: helyes-e, valóban Krisztus evangéliumát megvalló és védő-e mindaz, amit mondok és teszek? Igaz, olykor nem leszünk képesek formális elvek és érvek felsorakoztatásával az adott válságszituáció fölött úrrá lenni. Mégis, a Lélek és az imádság erejében képessé válhatunk arra, hogy felismerjük: hol, melyik oldalon van az igazi szolgáló szeretet, az önkritikus alázat, az evangéliumi metanoia. Ennek a felismerésnek útja nyitja meg számunkra és egyházunk számára a lehetőséget, hogy a krízis-szituáció fölé kerekedjünk, hogy sohasem az egyik vagy másik „párt” érdekeit, hanem Krisztus akaratát tartsuk szem előtt. ,,Az Űr ugyanis Lélek: s ahol az Űr Lelke, ott a szabadság" (2 Kor 3, 17). nr. 248
