Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - TÁVLATOK - Krízisjelenségek az egyházban? Történelmi-társadalmi háttér
Nem ritka krízis-kiváltó tényezővé válhat a szabadságnak egy szinte speciálisan egyházi jellegű félreállítása. Az ti., amidőn akár plébániai közösségekben, akár szerzetesházakban, egyházmegyékben vagy épp az egyetemes egyházban a „hivatal- viselő” saját elképzelését (bármily jó szándékból is fakadjon az) az „Isten akarataként” tünteti fel. Kicsiben és nagyban egyaránt ez a legbiztosabb útja egyházunkban egy tipikusan monolitikus helyzet megteremtésének. Egy-egy „hivatalos” kijelentés nyomán így olykor-olykor szinte „az állam én vagyok” szavak csengenek fülünkbe. Az ilyen theokraitikus, paterna- lisztikus, embert meg nem illető magabiztos kijelentések feltétlenül a szubszidiaritás elvének fdl nem ismeréséből vagy kifejezetten félreálllításából fakadnak. Ugyanakkor pedig kifejezetten veszélyeztetik az egyén - kiváltképp a gyengébb idegzetű és akaratú emberek - önállóságát, belső szabadságát. Természetesen itt egészen konkrétak is lehetünk. A szólás- és érvelési szabadság, a kezdeményező gondolatok és tettek a szabadság légkörében épp úgy megilletik a „legkisebb testvért” vagy ezek csoportját, mint a „legidősebbeket”, a vezetőket. A feltétlenül szükséges, mert Isten népének javát szolgáló, ún. legfelsőbb döntéseket tisztelettel kell fogadni, de azokat szolgalélkűen sem fetisizálni, sem évszázadokon át feltétlenül és minden esetben érvényben maradó tabuként tekinteni nem lehet. Egyébként is: bármely valóban tárgyilagos, a kinyilatkoztatás tanításának, továbbá a tudományos eredményeknek megfelelő akaratnyilvánítást nem lehet, de nem is szükséges misztifikálni. Az az egyház, amely végre a „kívülállókkal” a dialogikus magatartást szorgalmazza, nem hozhat komoly indok nélkül „befelé” autoritativ döntéseket. A hitet akár kifelé, akár befelé védeni, nem azonos bármily merev ideológiai vagy „rendszer” védelmezésével, fenntartásával. Az egyház életében belsőleg igényelt szabadság nem negatívum. Nem a fölösleges és indokolatlan kényszer hiánya. Nem, hanem mindenek előtt feladat, munkaterület és jog a közös élet közös alakítására. S egyáltalán: jelenthet-e egy, az egyedekben dönteni, tanácskozni vagy épp ellenállni képtelen tömeg kívánatos „alattvalókat” a hivatal viselője számára? Vagy pótolhat-e a csupán szavak ismétlésében megnyilatkozó orthodoxia valódi elkötelezettséget, belső döntést, Krisztusért vállalt életet? Mindezen kérdések - és még hosszan lehetne hasonlókat felsorolni - döntő jelentőségűek az evangéliumi szabadság szellemében ölni kívánó keresztény ember számára. * Külön kérdéskomplexum a teológiai munka szabadsága. Karl Rahner egyik legutóbbi írására kívánunk itt utalni, melynek címe is a lényegre mutat: A teológiai kutatás szabadsága az egyházban (Stimmen d. Zeit, 1969. augusztus). Rahner e tanulmányának végén fontos megállapítást tesz. Olyant, mely vonatkoztatható az egyházi élet egyéb területére is. Hangoztatja, hogy az egyházban senki, így a teológusok sem a maguk számára igénylik a szabadságot. Senki sem követel e téren privát privilégiumot. Nem, hanem ezen az úton szeretnék a teológusok (és minden pap, meg világi hivő) biztosítani, hogy minden keresztény a legjobb tudása és lelkiismerete szerint szolgálhassa Istenét s a közösség javát. A szabadsági gényt ezért nem szabad soha egoizmusként elkönyvelni. Nem, mivel ez mérhetetlen nagy felelősséget, lemondásokkal terhes szolgálatot ró az egyénre. Az egyház és a teológia története egyébként gazdagon illusztrálja, hogy a hit forrása egy, de annak hiánytalan kiaknázására még egyetlen teológiai „iskola”, rendszer, egyetlen generáció sem volt képes. És nem is lesz soha, hiszen az isteni gazdagságból mindig lehet újat meríteni és mások számára is nyújtani. Azt sem feledhetjük, hogy Krisztus misztériuma már a szentírásban és azóta mindig, holnap is misztérium marad. Titok, melyhez ezer úton lehet közelebb férkőzni, de azt soha teljességgel föltárni nem lehet. Igaz, s ezt örömmel könyvelhetjük el, az előzetes „imprimatur” és a „tiltott 247
