Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - TÁVLATOK - Krízisjelenségek az egyházban? Történelmi-társadalmi háttér
hogy annak helyét kizárólag a „jelűiről jövő”, a hivatalviselők által „kötelesség- szerűen” gyakorolt bírálat foglalja el. A hívek közösségében jelentkező karizmáknak teremtő ereje volt és lesz is mindig az egyház életében. Amidőn tehát manapság egyházunkban a tekintély válságáról beszélünk, lehetetlen észre nem vennünk, hogy a krízis szervesen összefügg az egyház régebbi története során is oly gyakran jelentkező tendenciával, a szabadság frustr at iájával, elsorvasztására irányuló törekvéssel. Csakis az önmagát szabadnak tudó, a szabadon döntő emberek fölött képes az ugyancsak lelkiismerete szavát, szabadságát követő tekintély disponálni, utat mutatni s a helyes úton közösen haladni a cél felé. Túlhaladott s egyenesen az isteni szuverén szabadság ellen fordul az Pseudo- Dionysius által közvetített, az antik ideológiát és újplatonikus gondolkodást tükröző szemlélet, mely az egyház életébe mintegy becsempészte a gondolatot, hogy az üdvösséget csakis a „hivatal” közvetítésével lehet elnyerni. Minden „alacsonyabb rangú” csakis a „felsőbbrendűtől” kaphat isteni támogatást. Ez, az egyház életében hosszú időn át teológiailag alkalmazót bölcseleti tanítás, idegen az evangéliumi szabadság szellemétől. Minden keresztény ember közvetlenül is kapcsolatban áll Istenével, Megváltójával. Minden kegyelmi ajándék (és minden ember várományosa és birtokosa lehet ennek) szociális természetű: mindenki által a másik, a többi is részesül az isteni ajándékokban. Az un. abszolút és kizárólagos közvetítés - mi tagadás - az egyetlen doktrína, ha tetszik ideológia, mely az egyházon belül az idők során szabadságromboló erővé vált. Mely egy bizonyos „uralkodó osztály” kiváltságait volt hivatott „teológiailag” megalapozni. Isten népe azonban szabad emberek közössége és nem Oly „osztálytársadalom”, melyben uralkodók és alattvalók lennének. Krisztus egyházában csak különböző Szolgáló, a közösséget szolgáló funkciók vannak. Természetesen e szolgálatok közül különleges jelentőségűek azok, melyeket liturgikus szenteléssel köt össze az egyház. Valahányszor csak egyházunk életében a tekintéllyel visszaéltek, ha a hivatali tekintély a „mindentudásnak”, a mindent jobban tudásnak vált ideológiai bázisává, joggál jelentkezett és hallatta hangját a megsértett „ellenpólus”, a jogait követelő szabadság. S így, érthető módon, az egyház történetében mindig azonos időben találjuk szemben magunkat a tekintély és a szabadság krízisével. Abszolúte csakis Isten szabad. És „isteni tulajdonságok”, ha azokat egy emberi institutio igyekszik magának vindikálni, embereknek mindig „rosszul állnak”. A trumfalisztikus ekklé- ziológia az egyház valóban „isteni arculatát” mindig eltorzítja. * A szabadság széliemé nemcsak lehetővé teszi, de követeli is az oly sokat emlegetett szubszidiaritás elvének alkalmazását. Amidőn tehát olykor a teológusokkal szembeállítják a tanítóhivatal illetékességét, könnyen elfeledkeznek arról, hogy - épp a szubszidiaritás következtében — a tanítóhivatal a teológusok munkáját egyáltalán nem nélkülözheti. Még szembetűnőbb és kínosabb helyzetet teremthet, ha a hivatali tekintéllyel rendelkezők egészen távoli szaktudományok területén követelnek vagy sgyakorolnak illetékességi, döntési jogot. Ha valahol, itt valóban érvényre kell juttatni a szabadság elvéből forrásozó szubszidiaritás elvét. Még akkor is, ha nem egyházi személyek, hanem világiak nyújtják a szükséges szaktudományos felvilágosítást. - A valódi szabadság-étosz bázisán állva elképzelhetetlen az is, hogy dogmatikus definíciók tudományos igazságokat is szükségképp magukban zárjanak. Az ilyen határtúllépés nem csupán a tudományos szakkutatás szabadságát sértené, hanem olykor - Galilei óta hányszor? - kínos helyzetet kényszerítene az egyház tagjaira, szégyenpírt csalna a valóban illetékesek előtt arcukra. Intellektuális becsületesség - hogy Karl Rahner kifejezésével éljünk - és a szabadság szelleme egymástól elválaszthatatlanok. 246
