Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - TÁVLATOK - Krízisjelenségek az egyházban? Történelmi-társadalmi háttér
hét alkalmaznunk. Az egyházi tekintély válságos órákat él át. A válságból a kiutat nem a jelszavak használata, hanem a krisztusi rendeléshez való hűség, az evangélium világához való alkalmazkodás fogják megmutatni. Az egyház teljességéhez és misztériumához az intézmény és jog, a törvény és lélek egyaránt hozzátartoznak (i. m. n i-2.). Az ellenpólus: a szabadság problémája Ha az egyházi a tekintély válságáról szólunk, nem hallgathatunk az ellenpólusról, a szabadság problémájáról sem. Nem kétséges, hogy a szabadság fogalmának értelmezése egyházunk életében az utóbbi időben egyre differenciáltabbá vált. E tényt tán legszembetűnőbben a vallásszabadságról szóló zsinati okmánnyal, annak mondanivalójával szemléltethetjük. Hol vannak azok az idők, amidőn egy XVI. Gergely így írhatott „Mirari vos” enciklikájában: „Az indifferentizmus piszkos forrásából ered az az abszurd és téves tanítás, vagy inkább eszeveszett agyrém, hogy minden embert megillet a lelkiismeret szabadsága . . .” A szabadság-problematikának számos összetevője van. Szabad véleménynyilvánítás, a kérdezés joga, a tudományos munka szabadsága és még jó néhány kérdés csatlakozik ide. - Szinte halijuk az aggodalmaskodóknak hangját: mindez idegen a keresztények ,,acies bene ordi- nata”-)ától, jól rendezett, fegyelmezett soraitól. Azt kell erre mondanunk: aligha. Mert egyetlen élmény, egyetlen belső meggyőzés sem jellemzi inkább a fiattal egyházat, az apostoli generációt, mint épp az új szabadságnak „megtapasztalása”. Szent Pál a zsidókeresztényék számára (de nem csupán ezeknek!) a törvénytől való szabadságot proklamálja. Nem a régi, írott törvény, nem is az írástudók magyarázatának és tekintélyének való alárendeltség, hanem a hit és Isten gyermekeinek felszabadult útja, a szeretet útja vezet az üdvösséghez. Az „új törvény” (melyet még Aquinói Szent Tamás sem a paragrafusokban, hanem az „in- stinctus Spiritus Sancti”-ban jelöl meg) a szeretet szárnyalása nyomán és nem a tekintélytől, a retorzióktól való félelemből fakad. Ezekről az ősi és ma mégis sokak számára újként ható gondolatokról elmélkedik a Wort und Wahrheit szerkesztőségi írása (1969. június), mélyet „Freiheit des Denkens im kirchlichen Raum” címen tettek közzé. - Az evangéliumi tanítás - olvassuk e tanulmány bevezetőjében - a közösségi élet számára oly fontos szabadság biztosítékát a hívők testvériségében látja. A keresztény testvériségnek élménye és értékelése semmiféle jogi és hivatali szabályozásra nem vezethető vissza. A testvériség légkörében születhetett meg a fiatal egyházban a szolgálatokat végző „hivatalviselők” csoportja, kiknek „hivatali funkciója” sohasem volt elszakítható a hűséges szolgálatvállalástól, e testvéri lelkűiéiből és karizmatikus gyökerekből származó magatartástól. A szabad „elöljáró” és az ugyancsak szabad „alattvaló” között összekötő kapocsként (és sohasem csak az elöljáró jogainak biztosítójaként) maga Isten áll. A vezető feladata, hogy Isten házanépét lelkesítse, bátorítsa, hogy ébreszgesse és ébren tartsa a rábízottükban a kegyelmi életet. Ez, nem pedig az, hogy bárkit is elkeserítsen, hogy „kioltsa a Lelket” a testvérekben. Csak másodsorban és szükség esetén - újra csak, hogy a Lélek győzelmét segítse elő - teheti meg a hivatalviselő, hogy kritikus, feddő megjegyzésekkel, intézkedésekkel biztosítsa az egyén és a közösség életének rendezettségét. Az egyházi élet benső szabadságának gyökereit maga Isten rendezgette, ő maga volt kezdettől fogva e szabadságának biztosítója. Egyszerűen azért, mivel Isten szabadon osztja szét egyházában a karizmákat. A „hivatal” nem jelentett soha valamiféle karizma-kumulációt, csupán sajátos isteni ajándékok felkínálását. Ezért pl. a tanításnak karizmáját sem volt képes és illetékes a „hivatal” teljességgel kisajátítani. Épp így a szabad, a lélekből fakadó, az „alulról érkező” kritika sem állítható soha teljességgel félre, 245
