Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - TÁVLATOK - Krízisjelenségek az egyházban? Történelmi-társadalmi háttér
tót” kemény ítélettel sújt, s a szerző nem más, mint Mauro Cappellari kamallduli szerzetes, a későbbi XVI. Gergely pápa. Az az ,,egyházfejedelem”, aki nem kívánta meghallani az új időknek új szavát, aki mindarról, ami körülötte történt, szinte nem akart tudomást venni. S amint Schwaiger megjegyzi, még hosszú évtizedekre volt szükség, amíg a pápaság, a római kúria, a „hivatalos egyház” a triumfus szépen kifestett képe helyett végre a realitásoknak problémákkal terhes valóságával szembe tudott nézni. Ez a „szembenézés” voltaképpen még ma is valódi témája az egyház történetének, életének. E szembenézés komoly kötelessége ma minden, egyházát szerető, annak jövőjét eredményesen szolgálni, építeni kívánó embernek. Ennek jegyében működik ma számos püspök, pap, teológus, publicista, számos tudományszak képviselője, hogy mind élesebben felfedje: ameddig a múlt és jelen nagy realitásaival az egyházon belül nem leszünk képesek őszintén szembenézni, amíg számos kritikus probléma nyomán támadó kírisben nem tudunk higgadtan vizsgálódni, addig megoldatlan válsághelyzetekben tudjuk csak életünket tengetni. Ily megfontolás késztet arra, hogy szembenézzünk egy-két, krízist kiváltó tényezővel, tünettel egyházunk életében. Vizsgálódásainkhoz szinte kimeríthetetlen anyag áll rendelkezésünkre napjaink teológiai folyóirataiban, szakirodaimában. Zsinat utáni stagnálás vagy fejlődés? Nem könnyű feladat négy évvel a II. Vatikáni Zsinat befejezése után a katolikus egyháznak belső életét néhány mondattál vázolni. A helyzet igen sokrétű, sőt komplikált. A sokat emlegetett „két tábor” - konzervatívok és progresszívek - egyáltalán nem éles vonásokkal körülhatárolt embercsoportok gyülekezete. Minden bizonnyal akadnak „őskonzervatí- vok” és „ultraprogresszívek”, de a két szélsőség között szinte mérhetetlen skálájú átmenetet találunk. Vannak pl. oly püspökök, teológusok, akik egy-egy kérdésben kifejezetten „modernek” más vonatkozásban viszont „maradiak”. Tán mindennél fontosabb azonban, hogy a „harmadik elem.”-nek, a világi híveknek szerepe mily meghatározó tényezővé kezd az egyház életében válni. Ha a jelek nem csalnak, írja K. O. von Aretin, vége annak az időnek, amidőn a világiak csupán, mint „nézők” nyernek csak részt egyházunk életében (Hochland, 1967. 451). Persze, a „laikusok” sem jelentenek valamilyen külön és egységes „tábort”. Ma még inkább bizonyos keresgélés, bizonytalanság jellemzi őket: hová, melyik püspök, pap vagy teológus véleményhez, csoportjához csatlakozzam? Ki, mi és mily fokban jelent valódi tekintélyt számomra? Meddig hatolhat be életembe ez a tekintély? Hol és miben van saját emberi szabadságom? Miben lehet, sőt kell magamnak döntenem? Az ilyen és hasonló kérdéseket még hosszan sorolhatnék. S mindjárt azt is hozzátehetjük, hogy e kérdések nem kizárólag a világiak lelkében támadnak föl. Nem tudják elkerülni és elballgattatni ezeket a teológusok sem, legyenek bár papok, sőt püspökök. Sokan — nem ritkán hallunk ily megjegyzést - nem röstellik kimondani: Vajon a zsinat egyáltalán szükséges volt-e? Nem inkább csak zavart hozott, égető problémákat vetett föl? Mi dolga lehet még az infallibilitás dogmájának kihirdetése után egy zsinatnak? Az I. Vatikáni Zsinat óta feléledő pápai abszolutizmus ellen lassan már elhallgattak a felszólalások vagy épp elhallgattatták azokat. Még a XII. Piusnak - egyébként rendkívül aszketikus - alakjában, különösen élete vége felé jelentkező abszolutisztikus szellem ellen sem óhajtott senki felszólalni. Sem papok, sem világiak. A „nyugtalanság” tehát válóban a zsinattal kezdődött. Lassankint egyre többen kezdték felismerni azt, hogy amit néhány élessze- mű teológus már régebben is látott: mennyire reformra szorul az egyház „intézménye”. Az az „evilági jelenség”, mely fölött, úgy tűnt, hosszú két évszázad „forradalmi szele” még nem söpört 241
