Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - TÁVLATOK - Krízisjelenségek az egyházban? Történelmi-társadalmi háttér
át; mely a maga „változhatatlanságában” kívánta volna evilági életét is berendezni. A zsinati aula reform-vitáit tán nem is annyira néhány főpap és teológus-tanácsadó, mint inkább a lassan mindenkire ható - végre az egyházon belül is felismert - „forradalmi légkör” ihlette. Mégis, a zsinati eseményeket és eredményeket bizonyos ambivalencia jellemezte. Egyrészt nagy lendülettel feszülitek neki pl. a liturgia reformjának, mely- lyel - anélkül, hogy hozzászólásukat kikérnék - voltaképpen a világi híveket akarták megnyerni, másrészt viszont alig tettek valamit, hogy a zsinaton felmerült életbe vágó problémákat a nyilvánosság elé tárjanak, valódi megoldáshoz segítsék. - így és hasonló mondatokkal, éles kritikával fogalmaz K. O. v. Aretin (i. h.). Igaz, egyetlen egyetemes zsinat sem oldhat meg minden aktuális problémát. Az azonban feladata, hogy a megoldás felé vezető utat megmutassa, kijelölje. S e feladatnak a II. Vatikáni Zsinat csak kis mértékben tett eleget az egyház belső életének két legakutabb problémájával: a tekintély és szabadság korrelativ kérdéseivel kapcsolatban. Viszont az elmúlt négy esztendő annál ékesebben tanúsítja: mily nagy figyelmet szentel a zsinat utáni egyház e két - nyugodtan mondhatjuk - válságtermelő problémának. Ma már világosan látjuk, hogy nem új kérdésekről van szó. Mindkét probléma ott pihent az elmúlt két évszázad méhében s látott, elsősorban a profán történeti eseményekben, napvilágot. Egyházunk életében ideig-óráig lehetett ugyan bizonyos „túl- hordásról” beszélni, a „szülést” és véle együtt a vajúdási fájdalmakat azonban elodázni végképp nem lehet. A „quieta non movere” szépen hangzó szólama az adott esetben világidegenségről és gettókereszténységről tanúskodnék. A stagnálás és mozdulatlanság ma már a nagy tömegek szemében is egyenlő lenne az egyház öngyilkosságával!, teljes sterilitásával. Mindezek után — ha körülnézünk a ma egyházában - nyugodtan állíthatjuk, hogy a türelmetlenek fölöslegesen panaszkodnak stagnálásról, az aggodalmaskodók, a „tegnap jeleinek” bűvkörétől szabadulni még nem tudók pedig megnyugodhatnak: a reális problémák felismerése, szembenézés bizonyos válság-tünetekkel, - ez az egyetlen út, mely az egészséges fejlődést az életet biztosítja. A középponti kérdés: a tekintély problémája Se szeri, se száma azoknak a könyveknek és tanulmányoknak, melyek e problémáról tárgyalnak. Jó összefoglalást nyújtanak a Herder Korrespondenz elmúlt három évfolyamában megjelent írások. Mindenek előtt ezek alapján igyekszünk itt is némi képet kialakítani. Az egyházi tekintély jellegének, kiterjedésének, alkalmazhatóságának problémája: ez az a terület, ahol ma egyházunkban a legtöbb félreértésre és feszültségre találunk. „Konzervatívoknak” görcsös ragaszkodása „megszentelt” hagyomá- mányokhoz, „progresszívoknak” már-már minden tekintélyt félreállító törekvése azok a pólusok, melyek között forr, alakul az egyház holnapját meghatározó tekintély-fogalom és gyakorlat. Elmúlt évszázadok „hivatalos” kijelentéseit igyekeznek igazolni vagy újra értelmezni. A helyes út - amint erre számos dogmatikus, exegóta rámutat - az evangéliumi szellemnek, a krisztusi rendelésnek érvényre juttatása. Nem kétséges azonban, hogy roppant nehéz az „evangéliumi elgondolásról.” lehántani mindazt, amit az idők során merőben emberi törekvések, sőt gyarlóságok felhalmoztak. Egyházunk életében a tekintély körüli viták ma igen élénkek s magukon hordják olykor a válság tüneteit is. Már két évvel ezélőtt jól kiviláglott ez, amidőn az európai pünpökök a hollandiai Noord- wijkerhout-ben összeültek. Püspökök és szákteológusok referátumaiban élesen vált szét a kétfajta felfogás. Az, mely szerint az egyházban mindenfajta tekintély közvetlenül isteni akaratra vezethető vissza (tus divinum) és a másik, melynek értelmében - a hierarchikus egyházi tanító- hivatalt sem kivéve - csakis azokban az esetékben lehet kifejezetten az isteni te242
