Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Boda László: A teremtés magjai
igényből fakad, nem kívülről főn. Nem fejlődik azonban az emberi kultúra kibontakozásával egyenletesen, hanem mintegy „oldalágon” variálódik, sőt az erkölcsi romlással pánhuzamosan maga is a romlás jeleit mutatja (politeizmus, emberáldozatok, emberistenítés stb.). Van-e innen fölemelkedés és további fejlődés? Az emberiség múltjában (kb. 3000 évvel ezelőtt) megismétlődik a fejlődés során rendszeresen visszatérő jelenség. Kiválik egy vallási ág, és váratlan lendületet ad a fejlődésnek. Az egy Istenben való hitet képviseli, tudatosan védekezik az Isten-ábrázolás emberi tendenciái ellen, a Tízparancsolatot tekinti erkölcsi törvényének, és úgy lép föl, mint a megváltás ősi ígéretének hordozója. Ennek az ígéretnek beteljesülését látja a kereszténység Jézus Krisztusban, öt tekinti a megígért Megváltónak. Jézus Krisztus mint Istenember beáll a történelembe. Kettészeli az időszámítást. Megnyitja, sőt személyével és tanításával hitelesíti a fejlődés fölfelé haladó, új, transzcendens távlatát. Meghirdeti az örök élet igéit. Tanúságot tesz az Atyáról, aki a szeretet Istene [10]. Ezzel szoros egységben meghirdeti az egyetemes emberi testvériséget [n]. Nem jön tehát „ledönteni” az ószövetségi Törvényt, hanem „beteljesíti” azt a szeretet törvényével [12]. Kereszthalálával a legmagasabbrendű és leg- szellemültebb áldozatot mutatja be, mert áldozata személyes és önként vállalt [13], szemben a primitívek állatáldozataival és az erőszakos emberáldozatokkal. Jézus Krisztus ugyanakkor megalapítja egyházát, és azt kifejezetten mustármaghoz hasonlítja [14], amelyből terebélyes fa fejlődik ki. Minthogy azonban a megváltás művének folytatását emberekre bízza, ezért az egyházban — mint Suhard bíboros kifejti - az isteni arc mellett ott van az emberi arc is, a kegyelem mellett pedig a bűn, amely olykor fájó történelmi eseményekben is megmutatkozik (pl. az inkvizícióban). - Kifejezetten a fejlődés szempontját képviseli viszont az egyház, amikor küldetésében az egész emberiség felé kitárul (egyetemes); megújulásai révén pedig lépést tud tartani a társadalmi fejlődéssel, valamint az emberi kultúra és civilizáció mérföldes lépteivel, míg a nagy, keleti vallások, mint Teilhard említi, nem mutatják ezt a vonást. Úgyszintén a fejlődés döntő szempontját érinti a kinyilatkoztatásra alapozott keresztény optimizmus is, amely az Evangélium fényénél az emberi jövő végső távlatai felé tekint. A keresztény hit szerint ugyanis nem a megsemmisülésé az utolsó szó, amint azt pl. az egzisztencialista nihilizmus vallja. Az ember személyiségére és a fejlődő világegyetemre egyaránt a beteljesülés vár e hit távlataiban. „Még nem tudjuk, mivé leszünk” [15] - mondja a Szentírás. A Jelenések Könyvében megnyílik az „új föld” és az „új egek” reménye [16], amely teológiailag a kozmikus fejlődés meg- dicsőült befejezéseként értelmezhető. Az összegzés szempontjai A keresztény gondolkodás evolúciós teremtés-értelmezésére próbáltunk rámutatni a jelen tanulmányban, figyelembe véve Teilhard de Chardin szempontjait, különös tekintettel a fejlődés főbb kritikus pontjaira. Kiegészítésül és összegezésül néhány gondolat még ide kívánkozik: 1. Az evolúciós értelmezés - mint az a fejtegetés során kitűnik - a közvetett teremtés eszméjét helyezi előtérbe. Ez azonban látszólagos dilemmát sejttet. A Teremtő mintha egyszerre kerülne távolabbra a világtól és közelebb hozzá. Távolabbra, mert hiszen úgy áll előttünk, mint a teremtés magjainak Kertésze. S ugyanakkor köze- lebbre, mert a „folyamatos teremtés” (continuata creatio), egyesíti a teremtés és a világfönntartás aktusát. Isten lényét azonban mindez nem sodorja a panteizmus szemléletébe, mert csak látszólagos ellentmondásról van szó. Isten kapcsolata a világgal ugyanis belsőségesebb, mint a deisták gondolták, ö a dolgok mélyén át, mintegy belülről fejti ki hatásait. Ez a belsőség teszi hitelessé Szent Pálnak egy görög filozó238
