Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Boda László: A teremtés magjai
Ágoston „belső Tanítóról” beszél (Magister interior), talán nem alaptalan, ha mi „belső Teremtőről” (Creator interior) beszélünk. Ez mindenesetre beleillik az összképbe, egyben közelebb hozza a teremtő és fenntartó aktust, amely a „folyamatos teremtés” (continauta creatio) mai szemléletében szinte összeolvad egy egységes aktussá, lehetővé téve a közvetlen teremtőaktust is. A jelenségek mindenesetre sokoldalúan hitelesítik, hogy a szellemi lélekkel új „mag” jelent meg a világban, amelyből felnövekedik az emberi kultúra. Mert a világban szétáradó szellemi energiák forrása a lélek. S hogy mekkora „ugrást” jelent a fejlődésben, arra legjellemzőbb, hogy valami döntően új mozzanatot képvisel. Előtte ugyanis vak öntudatlanságban bontakozott az evolúció a kozmogenezistől fogva az élet fájának kibontakozásán keresztül. A kellő fejlődési szintre jutott emberi szellem viszont olyan adottságot jelent, amely révén az ember a világban végbemenő fejlődés öntudatos és szuverén továbbirányító ja lett! Öntudata és alkotó akarata révén tehát az ember a továbbiakban maga felelős jövőjéért, s szervezi meg erőit a közös feladatokra, mint erre Teilhard rámutat. A szellemi energiák nyomán átalakul a természet. Az ember állatokat szelídít, megműveli a földeket, tudatos szervezéssel megmenteni igyekszik a saját terjeszkedése miatt pusztulásra ítélt növény- és állatvilágot (természetvédelem, nemzeti parkok); gátakat épít, új folyókat és tavakat létesít, hegyeket emel és tüntet el, csodálatos technikai eszközeivel lehatol a tengerek mélyére, és fölkészül a világűr hozzáférhető bolygóinak meghódítására. Kezében tartja az atomenergia félelmetesen kétélű erőforrásait. Ugyanakkor a morfológiailag hozzá legközelebb álló emberszabású majmok ma is fészket raknak, az állati „intelligencia” vonalán sok tekintetben alatta maradnak a delfineknek; egész tevékenységi körül kimerül az évmilliók óta egyhangú ön- és fajfenntartásban, meg abban, hogy egyes példányaik bizonyos cselekvés-mechanizmusok beidegzése által az ember élő karikatúrái legyenek. Az emberi kultúra ragyogását azonban nyomon kíséri a bűn árnyéka. A fejlődést továbbirányító önrendelkezési joggal együtt jár a jó és rossz közötti döntés képessége, az építés hatalma mellett a rombolás hatalma. A történelemben kibontakozó emberi kultúra ennek nyomán egy felemás fejlődési fát rajzol elénk: a Jó és Gonosz fáját, amely már az ószövetségi Szentírásban megtalálható ősi jelkép, archetípus. A jó és rossz azonban rendszerint összefonódva jelentkezik a világban. Szimbóluma lehet ennek a római Colosseum, amely az alkotó lángelme és a vérengző gonoszság közös emlékműve. - A bűn nyomán éláradt a Földön a szenvedés. Mivel pedig az emberben él a boldogság vágya, a kettő ütközésében egyre tudatosabbá válik létezésének kínzó miértje. Elesettségóben megváltás után kiált. Az egyház fája Az emberi lélekből szétáradó szellemi energiák egy jelentős része transzcendens irányba mutat. Olyan nyomokat hagyott hátra, amelyeket a vallás körébe sorolunk. Ilyen nyomok az áldozati oltárok, templomok, temetők, aztán a különféle ábrázolások és írásos emlékek, amelyekben az istenhit, a túlvilág hite, a megváltás vágya, a bűnbánat kultusza, isteni parancsok és imák tükröződnek. Honnan jön mindez a fejlődésbe? A vallás eredetének kérdésében a keresztény gondolkodás éppoly kevéssé tartja kielégítőnek a kívülről származtatás kísérleteit, mint az evolúció valamennyi lényeges, kritikus pontjánál. A különféle természeti hatások szerepét aligha lehet tagadni (napfény, villámlás). A primitív szemlélet ezeket gyakran tekintette közvetlen isteni megnyilvánulásoknak. Mégsem tekinthetjük e természeti megnyilvánulásokat létrehozó, legfeljebb kiváltó okoknak. A vallás - értelmezésünk szerint - belülről, belső 237
