Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Boda László: A teremtés magjai
fává növekednek: a világegyetemet, az életet, a szellemet és a kegyelem növekedését a világban. A világegyetem fája A világegyetem „fája” magból nőtt ki. Az eredetet ma már jóval közelebbről tudja megragadni az emberi megismerés, mint régebben, amikor még öröknek hitték, vagy kész állapotban teremtettnek képzelték. A kész formák iránt fogékony, naivabb szemlélet az ősidőktől századunkig nyúlik. Nemrégiben még a világhírű csillagász, Fred Hoyle is az állandó térfogatú világegyetem elméletét vallotta. A „kozmogenezis” most megy át a köztudatba. Az ősmagból kibontakozó világegyetem elméletének kidolgozása a matematikuscsillagász Lemaitre nevéhez fűződik, és ma már egyetemesen tért hódít. Eszerint világegyetemünk kb. 10 milliárd évvel ezelőtt indult el tágulása útján. Kezdetben „óriás-atomszerű” magállapotban volt összepréselve. Tágulása jelenleg is tart. Ez a világegyetem a modern csillagászat tudósai szerint nem rendszertelen halmaz, hanem rendezett egész, sőt élő szervezethez hasonlítható összefüggés-rendszer. A táguló világegyetem szemléletében előttünk egy szédítően hatalmas „kozmikus fa” képében állnak össze a jelenségek. Ez a „fa” ősmagjából kibontakozva lombozatát egyre tere- bélyesíti, anyagában végesen, de tágulásában határtalanul. E „kozmikus fának” mintegy gyümölcsei: a Nap, Hold, a tejutak és a csillagok milliárdjai. Ilyen „gyümölcsnek” tekinthető Földünk is, amely méreteiben és helyzetét tekintve csupán a naprendszer egyik szerény bolygója, mégis különleges jelentőségű, mert a fejlődés további magjainak kibontakoztató ja. A keresztény lécszemlélet célirányos folyamatnak tekinti a kozmikus növekedést, amelyben a kifejlődés jelenségei (pl. új csillagok keletkezése” a „folyamatos teremtés” értelmezésébe illesztik a magjából felnövekedő és lombozatát a táguló térben kiterjesztő „kozmikus fát”. Az élőlények fája Amint a világegyetem, úgy az élet is feltételezhetően magállapoból indult fejlődésnek, hogy kibontakoztassa az „élet fáját”. Bizonyossággal ma sem dönthető el az élet keletkezésének módja. Tapasztalásunk nem ér el odáig. Következtetésekre és az összkép rekonstruálására vagyunk kényszerülve. A keresztény gondolkodás Isten teremtő aktusára vezeti vissza az élet keletkezését. Máig sem alakult ki azonban egységes nézet a teremtés közvetlen vagy közvetett módját illetően. Teilhard után a mérleg nyelve az utóbbi felé billen. Ügy tűnik, hogy a kozmogenezis során kibontakozó anyag móhében az élet csak az alkalmas feltételek kibontakozását várja, hogy automatikusan, minden isteni beavatkozás nélkül megjelenjék. Bár ez bölcseletileg nem lehetetlen, sőt szépen beilleszthető a közvetett teremtés elméletébe, mégsem bizonyítható tapasztalatilag. A vírusok ugyan alaktanilag (morfológiailag) átmenetet képeznek az élettelen világ és az élővilág között, de ez nem jelent szükségképpen evolúciós átmenetet. Az élettelen anyag nem hordozza magában kimutatható módon az élet létrehozásának képességét. Azt is nehéz volna kellő megalapozottsággal állítani, hogy az élet nemzésére Földünk csak fiatal korában volt alkalmas, és idővel elveszítette ezt a képességét. Teilhard ugyan megkockáztatja ezt a nézetet, újabban azonban Johannes Haas határozottan visszautasítja, hivatkozva a biogenetikai kutatás legújabb eredményeire. Eszerint az anyag természete ma is ugyanaz, mint volt a Föld őskorában [5]. A kritikus ponton átjutni azonban azért sem könnyű, mert az életfeltételeknek csak 233
