Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Hajdók Zsolt: Teilhard de Chardin hüperfizikájának értéke
Emberi Jelenséget ezzel a célkitűzéssel vezeti be: „Könyvem célja: szeretnék látni és megláttatni” [7]. Teilhard nyelvihasználatában a „látás” sokkal többet jelent, mint annak vulgáris, primer jelentése; nála e szó tartalmának gazdasága a költőkéhez és a művészekéhez közeledik. Jelent tehát egy egészen egyetemes megismerési módot, amely a külső-belső megtapasztalástól kezdve a tudományos megismerésen keresztül egészen a hitmegismerésig és vallásos élményig terjed. De jelenti ugyanakkor ennek eredményét is: a különböző forrásokból származó ismeretek strukturáltságát. Teilhard ennek igazolhatóságára két bizonyítékkal szolgál. Minden ember egy-egy szemléleti központ, vagyis annak a világnak, amelyet megismer és megél, amely tehát sajátja - szuverén ura. Másodszor viszont Teilhard joggal hiszi, hogy az a világ, amelyet ö ismert és élt meg, „a szerencsés körülmények”, de sokkal inkább Isten kegyelme folytán annyira gazdag „ismeretekben és élményekben” és annyira egyedülállóan értékes, hogy büntetlenül és felelőtlenül nem zárhatja magába. Úgy véli, hogy két világ határmezsgyéjén áll: „Hitem eredetisége az, hogy gyökerei két olyan területre nyúlnak, amelyeket általában ellentéteseknek tartanak. Neveltetésem és szellemi képzettségem révén az ,Eg fiai’ közé tartozom. De temperamentumom és szakmai taullmányaim a ,Föld fiai’ közé sorolnak. Az élet engem két olyan világ kellős közepébe állított, amelyeknek mindennapos tapasztalatból ismerem elméletét, nyelvét, érzelmeit” [8], Kétségtelen, hogy Teilhard-nak annyi más nagy szellemhez hasonlóan - ha nem is minden harc nélkül - sikerült ezt a két világot: a tudós és a hivő ember világát összhangba hozni, olyan szintézisben egyesíteni, amely gazdagította és kölcsönösen termékenyítette mind tudományát, mind pedig szinte gyermeki hitét. Azt kell azonban mondanunk, hogy a dolgok ilyen alanyi együttlátása még nem objektív igényű és érvényű szintézis. Továbbá az is kérdéses, hogy ez a többnyire intuitív alapú és nem kielégítően objektivált „belső egység” egyáltalán kommuni- kálható-e, és ha igen, akkor milyen mértékben. Gilson és Maritain tagadólag válaszolnak, és ebből a lehetetlenségből magyarázzák a ,,Tei 1 hard-tanítványok” tévedéseit, akik szükségképpen az ő „bűvös szavait” ismételgetik, szelleme nélkül. Nyilvánvaló tény, Augustinustól Pascalig visszatérő kínzó probléma: éppen a személyes vonások - mint amilyen a belső egység - közlése. De ha ezt nem kíséreljük meg, akkor lehetetlen minden nevelés, oktatás és ismeretterjesztés. Ezek a nehézségek azonban nem kis felelősséget rónak ránk. Legalább olyan türelemmel és megértéssel kell olvasnunk Teilhard műveit, amilyen becsületességgel és a nehézségektől nem riadva, ő közölni próbálta a közölhetetlennek tűnő vízióját. így komolyan reméljük, hogy az a teilhard-i szintézis, amelyre ő is vágyakozott, az őt elfogulatlanul és intellektuális fegyelmezettséggel, valamint becsülettel olvasókban alakul ki. Teilhard és a skolasztika viszdnya Igazat kell adnunk tehát Tresmontant-mák, aki így adja meg Teilhard célkitűzését: „Egy átfogó szintézisért való fáradozás a legjobb karakterisztikuma Teilhard de Chardin művének” [9]. Ezt azonban egészen sajátosan tette, a „bővítő ismétlés” segítségével. Igen korán, mát az első világháború idején kialakította sajátos látását, amihez aztán „nagyjában és egészében” hű maradt. Ha valaki igen sok Teilhaid- írást olvas, és meglehetősen figyelmetlenül, könnyen úgy érezheti, mintha a szerző egyhelyben topogna, és szüntelenül csak ugyanazt ismételné. Az elmélyült olvasás azonban azt bizonyítja, hogy Teilhard „minden ismétlésével egyet előre lépett, amennyiben tudományos látását elmélyítette ,azt pontosan körülhatárolta és mind 226
