Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 4. szám - Hajdók Zsolt: Teilhard de Chardin hüperfizikájának értéke

szigorúbban kidolgozta” [10]. És hű maradt ahhoz a sajátos és egyedülálló módszerhez is, amelyet alkalmasnak vélt nagyszabású terve megalkotásához.

Mielőtt áttérnénk e módszer vizsgálatára, feltétlenül szükségesnek látszik annak felvetése, hogy miért fordított hátat Teilhard a skolasztikus módszernek, vagyis mi Teilhard viszonya a skolasztikához. Hiszen minden teológiai iskolázottságé emberben felmerül Gilson ellenvetése: „Elámulok, hogy egy pap, egy szerzetes . . . felfedezhetett, megalkothatott és teljesen kiépíthetett egy keresztény teológiát, miközben - tudomásom szerint — a leghalványabb figyelmet is tanúsította volna az Egyház Közös Doktora iránt” [i i]. Markain pedig Teilhard tomista tájékozatlanságát (ignorance) egyenesen miszteriózusnak mondja.

Annak számára viszont, aki Teilhard életét és műveit jól ismeri, nem létezik ilyen „misztérium”, ilyen „paradoxiális helyzet”. Teilhard kitűnően végezte el a jezsuiták alapos, hároméves sokasztikus filozófiai és négyéves szintén skolasztikus tradíciókra épülő kurzusát, és ezért mindvégig hálás is volt: még 1936-ban is kiváló nevelésnek nevezi, amit a Társaságtól kapott. Az igazság tehát az, hogy Teilhard jól ismerte - ha talán közvetve is - Szent Tamást és a reá épülő filozófiai és teológiai hagyományt. A probléma inkább az, amit Gilson kissé leegyszerűsítve, de alapjában helyesen lát: „Igen, én jól tudom, hogy Teilhard szemében túlhaladott valaminek tűnt az a filozófiai és vallásos hagyomány, amelyben nevelkedett” [12]. De még pontosabban úgy mondhatnék, hogy Teilhard a filozófiának és a teológiának néhány bővítést, tágítást javasolt; bizonyos eddig kevéssé tárgyalt szempontok figyelembevételét, amelyekhez ő eljutott. Néhány olyan fogalom bevezetését, amelyek a hagyományt közelebb hozzák az új eredményekhez; továbbá más fogalmák bizonyos átértékelését a szaktudományokban bekövetkezett forradalmi fejlődés ösztökélésére.

Mindezt nem a kívülálló extravagáns kíváncsiságával tette, nem is valami megszállott, „eretnek” hévvel, hanem szerényen és jó szándékkal, annak az embernek féltő aggodalmával, akit lénye legmélyén érint az emberek evilági sorsa, de természetfeletti üdve is. Ennek igazolására álljanak itt saját szavai: „Azok számára, akik nálam magasabban állnak s akár közvetlenül, akár közvetve irányítaniuk kell az Egyházat, egészen egyszerű szívvel meg szeretném mutatni, hogy hol van annak a szédülésnek forrása, ami miatt ma szenvedünk... senkit sem akarok leckéztetni. . . még kevésbé kritizálni” [13].

Teilhard sokkal inkább a ,,rossz”, a ,,régi” skolasztikával küszködik, semmint a skolasztika vagy a tomizmus egészével. Ezért aztán gyakran esik túlzásba és lesz igazságtalan a skolasztikával szemben. De nagyon megszívlelendő Solages megjegyzése egyik ilyen pszichológiailag érthető túlzásról: „Bizonyos, hogy a tomista mosolyog ilyen elgondoláson... Azért mégsem lenne szabad haragudnia” [14]. Teilhard tudatában is volt annak, hogy kétségtelen lemaradása van ezen a téren, és mindvégig komolyan törekedett e hiányosság felszámolására. Teológus barátjának, P. Auguste Valensennek így ír erről: „Nagyon hasznos volna számomra, ha jobban rendbe szedném magamat a skolasztikával való viszonyomban, még akkor is, ha nem gondolnék azért arra, hogy az Egyházban egy eszme számára nem létezhet más út, mint csak az arisztotelizmus” [15]. S ebben tökéletesen igazat kell adnunk Teilhard-nak, hiszen az Egyház sosem kötötte az ortodoxiát egyetlen filozófiai, de egyetlen teológiai rendszerhez sem.

Mindenesetre Teilhard-t éltette a meggyőződés, hogy „vízióját” át lehet és át is fogják fordítani a skolasztika hagyományos nyelvére is: „Biztos vagyok benne, hogy szempontjaimat át lehet írni hagyományosabb formába is; és hogy paradoxaimnak éppen az lehet a szerepe, hogy „kiáltó” formában érezteti meg azokat a pontokat, ahol a klasszikus filozófiának szüksége van nagyobb távlatokra és finomabb kifejtésre” [16].

Bizonyos, hogy Teilhard legtöbb „tágítása és finomítása” a II. Vatikáni Zsinat és

227