Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Gál Ferenc: Örök megváltó-várás
A bűntudat nem jelentkezik nyilvános vezeklésben és engesztelő vallási szertartásokban, bár ezek sem hiányoznak. Futólagos szemlélet alapján azt a benyomást kapjuk, hogy a mai ember a bűntudatot is levetkőzte, mint annyi sok régi hagyományt. Viszont azt is meg kell állapítanunk, hogy az irodalom, színház, film csak akkor tud ma is érdeklődést kiváltani, ha az örök emberit, a bűn és az erény összeütközését mutatja be. A hangvétel lehet fölényes vagy cinikus, de az sem egyéb, mint a sorsunk fölött érzett keserűség kicsordulása. Az általános szellemi beállítottságnak megfelelően egyes korok más és más mérték szerint mérik fel a bűnök súlyosságát. Kétségtelen, hogy a szekularizált életforma könnyen túlteszi magát olyan mulasztásokon, amelyek az egyénnek Istenhez való viszonyára vagy a pozitív vallással fennálló kapcsolatára vonatkoznak, de annál inkább bűnnek érzi azt, amit a tömegek kénytelenek elviselni: a szabadság eltiprását, a félrevezetést, a háborút, a gazdasági kisemmizést. Komoly teológusok úgy látják, hogy az emberiség szellemi önmagára-eszméléséből ma is lehet arra az elesettségre következtetni, amit a kereszténység áteredő bűnnek nevez [7]. A vázlatos utalásokból kiolvashatunk egy felismerést: semmilyen haladás eszközeivel nem pótolhatjuk a személyes értékeket. Az orvost nem lehet orvossággal helyettesíteni, a meghitt otthont nem feledtetik a szórakozóhelyek, a pénz nem pótolja azt az önbecsülést, ami az áldozatos szeretetből fakad s az érdekkapcsolat nem azonos a barátok megértésével és hűségével. Csak erkölcsi tekintély juttatja az emberek eszébe, hogy szükségük van önuralomra, türelemre, igazságosságra, megértésre és békességre. Amíg magunkban hordozzuk a telhetetlen ösztönt: a hatalomvágyat, kapzsiságot, féltékenységet, addig ki vagyunk téve annak, hogy legszemélyesebb igényeink kelégítése nélkül ér véget életünk. Lesz-e valaki, aki mindent megmagyaráz, mindenért kárpótol vagy mindent megbocsát? A megváltás kérdése így válik a Megváltóval való személyes találkozás kérdésévé. A Szentírás adatai A kinyilatkoztatás nem elméleti tanítást ad arról, hogy az ember rászorul a megváltásra, hanem bemutatja az embert a maga elesettségében és bemutatja Istent, aki megváltót küld. Milyen képet kapunk az emberről? Kezdjük az őstörténet jelképeivel. Az elveszett paradicsom elsősorban nem azt jelenti, hogy az emberre veríték, szenvedés és halál vár, hanem azt, hogy megszakadt a bizalmas kapcsolat Istennel, ami eddig külső és belső békéjének forrása volt. A teremtés-történet arról beszélt, hogy az ember az Isten képe és hasonlatossága. Ebben a szerepében csak addig maradhat meg tévelygés nélkül, amíg módja van hozzámérni magát az ősképhez. Az elfordulás magával hozta, hogy egymásban sem ismerték fel ezt a képet. Megkezdődött az irigység, gyűlölet, testvérgyilkosság. Pál apostol így látja a következményt: „A halhatatlan Isten fönségét fölcserélték a halandó ember, a madarak, a négylábúak és csúszómászók képével. Ezért szívük vágya szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalan- ságnak, hadd gyalázzák meg saját testüket. Isten igazságát hamissággal cserélték föl, s inkább a teremtmény előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt” (Róm 1, 23-25). Az ószövetségi üdvtörténet azt igazolja, hogy a népnek prófétára, közvetítőre és királyra van szüksége. Eleinte a szabadulás várása még meglehetősen politikai ízű. Az Egyiptomból való menekülésnek, az új haza megszerzésének és a Babilonból való visszatérésnek a képe színezi azt a jövőt, amit a Messiás hoz. A bűn általános terhét mintegy konkretizálja az ellenséges elnyomás, a zsarolás és a szolgaság, tehát ettől szeretnének szabadulni. A próféták és a zsoltárok szövegei is ezt tükrözik, de már megtalálható a mélyebb gondolat, hogy ki kell emelkedni a bűnből és közelebb kell jutni Istenhez [8]. Idők folyamán ez a gondolat egyre tisztul és Zakariás énekében 211
