Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 4. szám - Gál Ferenc: Örök megváltó-várás

lási tisztelet: a kifürkészhetetlen hatalom előtt meg kell hódolná. Ahol pedig a megsértett istenséggel hozták kapcsolatba a szenvedést és bűntudatot, ott megkezdődött az engesztelés, áldozat, könyörgés. Mégsem ezt mondhatjuk igazán emberi magatartásnak, hanem a módot, ahogyan csinálták. Közvetítőket használtak fel, akikről úgy gondolták, hogy személyesebben szólhatnak az istenséghez, vagy az istenség szól általuk. A vallási tanítók, papok, próféták vagy a maguk módján akár a varázslók jelenléte, belső lelki orientáció jele: az ember bizonysságot keres arra vonatkozólag, hogy az istenség nem hallgat, nem fordul el tőle. Természetünk olyan, hogy várja a megszólítást, a biztatást és ígéretet s ezt a vágyat nem lehet másodkézből jövő üzenetekkel kielégíteni.

Még az isteni küldetésben járó ószövetségi próféták is tudják, hogy szavuk elégtelen. Jeremiás olyan jövőről beszél, ahol az emberek már nem egymást tanítják, hanem maga az Isten írja szívükbe akaratát (31, 33) és Keresztelő János is csak a pusztába kiáltó szónak tartja magát ahhoz képest, aki utána jön.

Tapasztalunk-e olyan jeleket, amelyek elárulják, hogy a modern ember sem közömbös a megváltás vagy a Megváltó iránt? Ma már ismerjük a világ összetevőit, azért a természet nem a mítosz forrása többé. Nem látunk benne földöntúli erőket, sem jókat, sem rosszakat, azt azonban még nem sikerült igazolni, hogy az ember mindenestül beilleszthető a természet keretébe. Vannak ugyan filozófiai és lélektani törekvések, amelyek illúziónak bélyegeznek minden trancendens megnyilatkozást [5]. De akik az egyéniséget pusztán a belső lélektani erőkből akarják kiteljesíteni, mint C. G. Jung vagy Erich Fromm, minduntalan beleütköznek abba a gondolatba, hogy szabadságunk és mindeni lehetőségünk véges. Az élet pedig rövid és bele kell törődni, hogy nem készülünk el magunkkal. Akik pedig a jövőtől várják a megoldást, feltehetik a kérdést, hogy a vágyak nem futnak-e együtt az általános haladással s nem marad-e az ember a történelem minden fázisában kielégítetlen? Ma a sok megoldás mellett arról beszélnek, hogy rátaláltunk az emberi szenvedés igazi magjára (Kern- leiden). Nem a látványos vagy ijesztő jelenségeket tartjuk a legnagyobb rossznak, nem is a testi szenvedést, hanem azt ami belülről rág, s amitől a gondotalan jómódban sem lehet szabadulni. Ezek a legtöbbször a tudatalatt maradnak, mint sejtelmek és megérzések, de realitásukat nem vonhatjuk kétségbe.

Ilyen elsősorban az egyedüllét, mint végső emberi szükség. A technizált világ veszélye az érdektelenség, a sablon, a tömegkezelés. Számokat, adatokat, egyedeket regisztrál s a személyt csak ritkán szólítja meg. Az embereket funkcionális folyamatok kötik össze [6]. Az egyén sokkal több szállal kapcsolódik a közösséghez, mint régen, de sökkal nagyobb a felelőssége is, mert egyéni élete helyett a közösség érdekeit szolgálja. Ez kétségtelenül lehet felemelő gondolat, de fárasztó és legtöbbször nincs kivel megosztani a felelősséget.

A világ törékenységének felismerése is világosabb lett. Azelőtt az ember hozzánőtt a természet ritmusához és életéiben ugyanazt a veszélyeztetettséget látta, mint a külső természetben. Ma a természetes alapzatra ráépítettük a technika lépcsőjét. Kétségtelenül magasabban állunk, messzebbre látunk, de az állvány szilárdságát is figyelnünk kell. Elég egy géphiba és leáll az élet vagy tömegek élete forog kockán. Amit Heine a világban tapasztalható törésnek nevezett, az ma is kicsillan Kaffka, Camus, A. Huxley, Brock műveiből és mindazokóból, akik a technizált világ jövőjét próbálják megrajzolni. Nem az a döntő, hogy optimista vagy pesszimista szemmel nézik-e a fejlődést, hanem az, hogy nem tudják elgndolni a szenvedés kiküszöbölését. Az ember a túlszervezett világban is érzi, hogy a rendelkezések, helyzetek, technikai kapcsolatok és hatalmi érdekek függvénye, mint ahogy azelőtt a természet erőinek kötöttségében állt. Nem is kell a filozófiai léthez mérni életünket, mint Jaspers teszi, hogy tisztában legyünk gyengeségével. Elég a mindennapi tapasztalat.

210