Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 4. szám - Gál Ferenc: Örök megváltó-várás
Gál Ferenc ÖRÖK MEGVÁLTÓ-VARAS ’Könnyű megfigyelni, hogy az apostoli igehirdetés és az Egyház liturgiája többet emlegeti a Megváltó személyét, mint magát a megváltást. Nem annyira a rajtunk végbemenő változás érdekli, hanem a megváltás szerzője, aki egyben kegyelmi megigazu- lásunknak is ősmintája. Akik az Ószövetség gondolatain nevelődtek, azok is az Istennel való találkozásnak örülnek. Zakariás hálálkodik azért, hogy „Isten irgalmasságában meglátogatott minket a magasságból” (Lk i, 78). Jézus maga is ehhez a nyelv- használathoz igazodik: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok” (Lk 10, 23). Akik szembeszegültek vele, azok nem kerülik el az isteni felelősségrevonást, mert „nem ismerték fel látogatásuk idejét” (Lk 19, 44). Még feltűnőbb, hogy Pál apostol, aki tulajdonképpen a megváltás teológiáját is kifejti, szintén többet foglalkozik Krisztus személyével, mint a megváltott és meg- igazult emberrel. Minden természetfeletti kiváltságunk a Krisztussal fennálló kapcsolatból adódik: „Az irgalomban gazdag Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is ... föltámasztott minket és maga mellé ültetett a mennyben, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét” (Ef 2, 5-7). Ilyen előzmények után szinte természetes, hogy a nagy-szombati szertartás így énekel: „Boldog az a bűn, amely méltó volt arra, hogy ilyen Megváltója legyen”. Mintha az Egyház szintén nem a bűn eltörlésének örülne, hanem annak, aki eltörölte a bűnt. Éppen ezért nem látszik szőrszálhasogatásnak, ha megkérdezzük: valójában mire volt szüksége az emberiségnek: megváltásra vagy a Megváltóra? Más szóval: arra, ami bennünk végbement, vagy arra, aki mindezt köztünk véghezvitte? A megkülönböztetés azért nem szószaporítás, mert nyilvánvaló, hogy Isten az ember üdvözítését sokféle módon végezvihette volna, nemcsak a Fiú megtestesülése által. Miért éppen ezt a módot választotta? A hagyományos teológiai könyvek általában az Atya sze- retetére utalnak, mint végső magyarázatra (vö. Jn 3, 16). De könnyű belátni, hogy a megbocsátás és felemelés bármilyen fomája csak ebből a szeretetből fakadhatott volna. A teológiában sokszor hivatkozunk a takarékosság elvére: Isten a természetes világnak is ura, tehát amit elérhet természetes vagy egyszerűbb eszközökkel, azt nem valósítja meg természetfölötti módozatokkal. A teológusok nem tiltakoznak olyan vélemény ellen, hogy Isten engesztelésül elfogadhatta volna egy kegyelmileg felemelt teremtmény elégtételét is a világ bűneiért. Olyan értelemben ez is lehetett volna végtelen érétkű, mint amilyen értelemben végtelen sértésnek mondjuk a bűnt. Ha tehát Isten a megváltást mégis személyes találkozással valósította meg, annak nemcsak őbenne lehetett meg az előzménye, hanem a teremtett emberben is. Ma már a teológia a megtestesülést és a megváltást nem tárgyalja a teremtéstől függetlenül, hiszen maga az apostol hozza kapcsolatba a teremtést Krisztussal: Az Atya mindent általa és érte teremtett, minden őbenne áll fenn (vö. Kol 1, 15-16). Nem kell-e feltételeznünk, hogy ebben a Krisztusra irányított világban a bűn olyan negatívumokat hagyott hátra, amit éppen csak az Istenember megjelenése simíthatott el? 208