Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Rónay György: Sík Sándor lelkisége
vereségek hatására - a két terület, vallási és profán tudathasadással (vagy tudathasítással) fölérőleg elkülönült; és amikor sokan a vallásit csak mint a profán merev ellentétét, tagadását, vagy mint érte való kárpótlást, esetleg előle való menekülést tudták elképzelni. Sík Sándor ezzel szemben, félig-meddig öntudatlan, de nagyon határozott „perszonalistaként” erőteljesen hangsúlyozta az emberi személy bonthatatlan egységét. Nincs külön állampolgár, és külön katolikus hivő egyugyanazon emberben; az egészséges lelki élet ott kezdődik, hogy a kettő közt megteremtem magamban a személyes egyensúlyt és összhangot, fölismerve, hogy az egész életnek a központja Isten, nemcsak a vallásié. S ha ezt fölismerem, illetve kidolgozom magamban, megszűnnek a különféle „gátlások” és görcsök, s eljutok a világgal szemben a „teljes lelki szabadságra és nyíltságra”. Vonatkozik ez anyagra, természetre, társadalomra egyaránt. Mégpedig szemben mindazokkal a „gnosztikus” és „manicheus” kísértésekkel, amelyek - az imént említett okokból következőleg - ott lappangtak, s többé-kevésbé érvényesültek is az akkori idők magyar kereszténységében. S ebben a történelmi „kontextusban” különösen súlyt nyertek a szeretet-sorozat harmadik konferenciájának azok a mondatai, amelyek arról szóltak, hogy a Szeresd a te Uradat, Istenedet parancsából kifolyólag nemcsak a sztoikusok módjára „elfogadni”, hanem szeretni is kell Isten akaratát (ismét a keresztény humanizmus, Szalézi Szent Ferenc és Páli Szent Vince egyik kedves gondolata), mégpedig Isten akaratát a fejlődésben is. „Minden, ami halad, ami előre megy, egy jó gondolatot kifejlődni segít: mind az Isten akarata. A keresztény ember nem lehet közönyös azzal szemben, ami a történelem fejlődése és haladása: Isten akaratát látja benne. Közönyös sem lehet, hát még ellene hogy szegülhetne! Nem keresztény, aki visszafelé akar nézni, és vissza akarja fordítani a fejlődés, a haladás menetét.” Az attentizmus fénykorában, 1952-ben nemcsak bátor szó volt ez, hanem „kemény szó” is; és volt, aki azzal utasította el, hogy „ki hallgatja!” De akik „hallgatták” és meghallgatták, azokban sok dilemmát megoldott; és akik elindultak az általa jelzett úton, csakhamar ráeszméltek, hogy nemcsak egyéni, illetve személyes egyensúlyukat találták meg, hanem ugyanakkor dolgoznak a kereszténység „társadalmi életképességének” történelmi dokumentálásán is. Aki ismeri Teilhard de Chardin-t, annak nyomban föltűnik e gondolatok rokonsága az ő ,,en haut et en avant” elvével, vagyis azzal, hogy a kereszténynek egyszerre kell, és egyazon munkában kell ,,fölfelé”, azaz üdvösségéért, és „előre” vagyis a világ és társadalom javáért dolgoznia [7]. Kettejük közt azonban nem ez az egyetlen rokonság, anélkül, hogy hatásról szó lehetne. Egy-egy olyan mondatnak, mint az 1952 nagyböjtjén tartott második konferenciában annak, hogy „mint valami kozmikus sugárzásban, úgy járunk a kegyelemben”, megtévesztően teilhard-i rezonanciája van. Sík Sándor azonban, noha később tudott róla, alaposabban nem ismerte Teilhard de Chardin-t; legföljebb az Études egyik-másik számában olvashatta, vagy azokat a gépelt írásait forgathatta, amelyek az akkor még dupla - egyházi és világi - záron keresztül is eljutottak hozzá egy barátja jóvoltából. De ,,teilhard-i” gondolatai, élményei, eszméi már az előtt is voltak, mielőtt bármiféle érintkezésbe juthatott volna a „tilalmazott jezsuitával”; rokonságaiknak rokon jellegű világélményük a magyarázata. Rokon módon látják (minden különbségük mellett) az ember, illetve a hivő világban való helyzetét és hivatását, kettős - „isteni” és társadalmi - elkötelezettségét, és a kettő dialektikus egységét; rokon módon becsülik és értékelik a természetet, és szűkebben az emberi természetet, rokon módon emelve szót mindenféle mani- cheista-janzenista hajlandóság ellen; mindebből következőleg rokon az „aszkétiká- juk” is. Ha az iménti idézet a kegyelem „kozmikus sugárzásáról” óhatatlanul Teilhard „isteni miliőjének” gondolatát társítja bennünk: ugyanolyan rokon frekvenciával visszhangzik egymásnak Teilhard Isteni miliőié egyfelől, másfelől mindaz, amit Sík Sándor ebben az „aszketikus” vonatkozásban mond. Nyoma sincs nála annak a sokáig szinte kizárólagos, és máig szívósan tovább élő 13
