Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Rónay György: Sík Sándor lelkisége
dulásra utal, s a „világ”, amelyről szó van, nagyon is konkrét szituációra és társadalomra vonatkozik. Utólag nézve ez a megpróbáltatás, magány, sivatag, éjszaka voltaképpen előkészítés volt egy következő, új helyzetre és föladatra. A közismert tényeket bizonyára ezúttal sem kell részletezni. Tudjuk, hogy a két háború közti magyarországi kereszténység általánosságban, kivált közéleti arculatában - miért, miért nem: nem ide tartozik - a kelleténél jobban odakötődött a „beste világhoz”, és a kelleténél több hitelt adott „haramja-ígéreteinek”; sokkal jobban és sokkal többet, semhogy a társadalmi rendnek, melyhez idomult, teljes összeomlása, és az ígéreteknek, melyekkel áltatták, tökéletes kudarca után tanácstalanná ne vált és talaját ne vesztette volna. És mert a jövő perspektíváira nem készült föl, szükségképpen a múlt felé fordult; mert a lesz nem volt ínyére, elkötelezte magát a volt mellett. Ez a lényegében ismét csak „ha- ramja-ígéretekre” építő, koncepciótlan koncepció aztán rövidesen csődbe jutott; az elsőre következett a második, még súlyosabb, még nagyobb megrázkódtatással járó összeomlás. A magyarországi kereszténység, és elsősorban a katolicizmus, egy percig a teljes tanácstalanságban vesztegelt, olyan útját vesztetten, mint egy vakvágányra futott vonat. Ebben a második, teljesnek és jóvátehetetlennek látszó úttalanságban látott neki Sík Sándor egy szigorúan lelki - vagyis nem egyházpolitikai - jellegű úttörésnek, útépítésnek: egy a korábbihoz képest gyökeresen új, személyesen elkötelezett, Isten iránt is, társadalom iránt is felelős, a természetet és a „mai világot” nem megtagadó, hanem megszentelni törekvő, tőle nem elforduló, hanem bizalommal és munkásán beleálló „lelkiségnek”, egy modern fogalmazású keresztény humanizmusnak a kialakítását kezdte el. Ha lehet szó modern, mai, a mához szabott, hic et nunc „posszibi- lis” és „pozitív” keresztény spiritualitásról Magyarországon: ez a vetés jórészt az ő magvetéséből sarjádt, az ő évről évre tartott ádventi és nagyböjti konferenciáinak az eredménye. A „keresztény humanizmus” kifejezés az imént nem véletlen volt, és nem is csak úgy általánosságban értendő. Sík Sándor nagyon tudatosan, és nagyon alapos ismeretek alapján építette lelkiségét - mégpedig mind a maga, mind mások számára - arra az irányra és a keresztény „jámborságnak” arra a formájára, válfajára, amit a spiritualitás története „keresztény humanizmus” néven tart számon, és aminek legnagyobb alakja Szalézi Szent Ferenc, klasszikus vezérkönyvei pedig a Filotea és — magasabb fokon - a Teotimus. „Ha az ember jól áttanulmányozza Szalézi Szent Ferenc gondolatvilágát, látja, milyen nagyszerű életfölfogás és életforma épül arra, ha valaki ebből indul ki” - mondta a szeretetről tartott konferenciák második elmélkedésében, 1952 nagyböjtjén [6], mintegy maga is utalva spiritualitásának egyik, alighanem legfontosabb forrására. Mik ennek a lelkiségnek a legjellemzőbb vonásai? „Először is - mondta - az egész élet, vallási és profán élet mindenestül az istenszeretetre koncentrálódva helyezkedik el. Másodszor pedig - és ezt nem tudjuk eléggé megbecsülni - ebből teljes lelki szabadság és nyíltság következik a világ értékeivel szemben. Ez a világ Isten szereteté- nek tárgya; azért született, azért jött létre, mert Isten szeretett, és hogy Isten szerettessék. Ezt a látható, érzékelhető világot avatta fel magasan istenivé, isteniessé az Ür. Itt le van győzve egyszer s mindenkorra a gnózis, manicheizmus és platonizmus, minden világmegvető fölfogás. Optimista és aktív álláspontot követel a profán világ értékeivel szemben is.” Mindennek a maga korában való újsága és jelentősége csak akkor domborodik ki igazán, ha szemügyre vesszük „a maga korát”. Vallási és profán élet együttes és egységes Istenre koncentráltsága eléggé újnak, egyesek fülében egyenesen botránkozta- tónak hatott abban a szituációban, amelyben - a nagyon is közeli összeütközések és 12
