Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Rónay György: Sík Sándor lelkisége
erőteljesebben meg is tett mindent. Hogy hogyan és mennyire: tanúk rá többek között azok, akik Szegeden a tanítványai voltak, és egész - kellő jelentőségében még mindig nem méltányolt és földerített - kapcsolata a Szegedi Fiatalok mozgalmával. Hogy ő maga mennyire ebben a belülről reformáló munkában érik meg igazán, és mennyire itt és ekkor talál vissza igazán az egyéniségéhez leginkább illő magyar hagyományhoz, egyrészt a Vörösmarty-Kölcsey-Széchenyi-féle magyar romantikához, másrészt Aranyhoz: erről is világos tanúságaink vannak, egyrészt verseiben, másrészt irodalmi tanulmányaiban. Ám ugyanakkor történik az is, hogy az addigi „keresztény Magyarország” báránybőréből mind észrevehetőbben és mind tevékenyebben kibúvik valamiféle kártékony, álkeresztény, fasiszta természetre kapó farkas-Magyarország. Pontosan akkor, amikor Sík Sándor hagyományokból táplálkozó és hagyományokat élő, hiteles keresztény magyarsága kiteljesül; és éppen ez az a pillanat, amikor, ha talán nem is ténylegesen őrá mutatva, de mindenesetre őrá is vonatkozólag ezt a humanista keresztény magyarságot, ennek hitelét, magyarságát, egyáltalán ezt a magyar keresztény humanizmust a politikai-jobboldali „kereszténység” jegyében tagadásba veszik, megbélyegzik, nemzetietlennek minősítik. Érthető, ha most, mint valami számadásban, minden elmélyült, és minden mérlegre kerül benne. „Átadtál a sötétség hatalmainak”, mondja a vers. Az igazakat próbára vetik; és az igazak elsősorban magukat vetik próbára. Sík Sándort eddig „vitte” a Mozgalom; most ugyanez a Mozgalom - esetleg csak hallgatólagosan, esetleg elné- zőleg és mentesítőleg, de esetleg nyíltabban is — lényegében megtagadta. Mintha egy hullám, melyen eddig egy folyam élén haladt, most egyszerre kivetette volna egy szigetre, a Tömegből, mely eddig tapsolt neki, a nagyon kevesek és hozzá hasonlóan többé-kevésbé szintén kirekesztettek, vagy legalábbis „gyanúsak” közé, akik szeretik. Itt történik benne valami váltás, azonosnak-maradás mellett is valami lelki „változás”. Azonosság, hiszen „élek, élek”: de változás ebben az azonosságban: „Már nem én, nem az az én, aki voltam.” Valami - talán valami tudattalan tapadás a „világhoz”, dinamikus mozgalomhoz, tömegmozgató tevékenységhez - „elszakadt”; és elkezdődik ebben az „éjszakában” (s jellemző: megszaporodnak éjszakai környezetű versei) valami „más”. Rögtön az ő sajátos és jellegzetes dialektikája szerint kivíva a szenvedéssel és kétséggel szemben a belső szabadságot és függetlenséget; „elfogadta”, ami adódott; a nyilván Gondviselés akarta helyzetet, de máris kereste abban, és abból ki és föl az utat, nyilván ismét csak a Gondviselés akarata szerint. Olyasféle fordulat, vagy inkább fejlődés ez, mint aminőt - természetesen mutatis mutandis, de ezekből a benső élményeitől aligha függetlenül - jóval később, a huszadik század konvertitáiról tartott konferencia-sorozatának utolsó - egyelőre kiadatlan - elmélkedésében Foucauld atya pályájában tapintott ki. A két pálya íve lényegében hasonló, csak éppen a fogalmakat kell behelyettesítenünk: Sík Sándornál az első szakasz nem a túlzott aszkézisé, mint Foucauld-nál, hanem a „mozgalmi” munkáé, a szervező tevékenységé, bizonyos kifelé (vagy kifelé is) irányulásé; a második pedig, Foucauld- hoz hasonlóan, az elmélyedő, sikerrel nem törődő, többé-kevésbé magányos, és mindenképpen „hinterland nélküli” szolgálaté, „teljes egyszerűségben és alázatban”, „diadalmas” külsőségek nélkül, de ugyanakkor teljes benső szabadságban. Hogy ennek megvannak a maga szerves előzményei, az természetes, hiszen a személy akkor is ugyanaz maradt, ha már „nem az, aki volt”. Elég ezzel kapcsolatban utalni arra az 1917 nyaráról való lelkigyakorlatos föl jegyzésére, arra a lelkiéleti programra, amelyet Kardos Klára idéz említett tanulmányában [5]. A beállott légüres, legalábbis légritka térben Sík Sándor mindenesetre keserű személyes élményként is tapasztalhatta, milyen veszélyes és megtévesztő a vallás területén mindenfajta tömegben való gondolkodás, s mennyire nem a Mozgalom a lényeg, hanem a Személy. Az Ö, milyen szabaddá verse záró hálaadása nyilván nem pusztán retorikus fordulat; a „hála” nem absztrakt, hanem nagyon is konkrét „veszedelmektől” való megszaba1L
