Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - Tomka Ferenc: Hatalmi Egyház vagy kegyelmi Egyház?
Egyház képeket, nem az első kísértését és befolyását kell-e sokszor felismerni magatartásunkban? S nem feledkezünk-e meg ilyenkor az Egyház megváltó és tanúságtevő lényegéről, mely Krisztus, a Szentírás, az ősegyház és a zsinat közös alap- gondolata? Gyakorlati kérdések Befejezésül néhány jól ismert példán vizsgáljuk meg pasztorális magatartásunkat, felvetve az eddig is feszegetett kérdést: vajon gyakorlati eljárásunk kedvez-e az élő - 'kegyelemben élő, kegyelmet közvetítő, és élet életpéldájával Krisztusról tanúsá- gottevő - kereszténység kialakulásának. Vajon nem cselekszünk-e sok területen még a „mennyiség” kísértésének hatása alatt? (Az alábbi problémák néhány helyen már részben megoldódtak, sok helyen azonban még égetően időszerű a felvetésük.) Ilyen kérdés már a keresztelés. Megkeresztelhető-e az a gyermek, akinek szülei semmilyen élő kapcsolatban nincsenek az Egyházzal, sőt esetleg - bár semmilyen akadálya nincs — szentségi házasságot sem kötnek? S bár e kérdésre az egyházjog egyértelműen nemet mond (can. 750) - ui. itt nincs „biztosítva a gyermek katolikus nevelése” - a gyakorlat ellenkezően jár el. Vihető-e elsőáldozáshoz az a gyermek, akiről a jelek alapján tudjuk, hogy jövőre és azután semmilyen kapcsolata nem lesz az Egyházzal? Jól lemérhető ez ott, ahol a nagyobb testvér már „átesett” az elsőáldozáson - amint sok helyen mondják s ezért nem jár már templomba, hittanra. (Ó, de sok helyen csinálunk még presztízskérdést a létszámból! Nem merjük azt mondani, hogy még várjon egy évig a gyermek az elsőáldozással, mert: „hátha megsértődik a család, s akkor nem jönnek el soha”. - Vajon ez esetben sokat veszítene-e bárki?) Engedhetünk-e bérmálásra olyanokat, akik évek óta nem járnak templomba, hittanra, csupán esetleg a bérmálási oktatáson jelentek meg? Helyes-e, ha szülők és rokonok által igyekszünk nyomást gyakorolni ifjú párokra, hogy kössenek szentségi házasságot? - E házasság bizonyára egyáltalában nem lesz „szentségi”, mert ha el is jöttek a fitalok a szertartásra, csak a szülők kedvéért tették. Az előbbiekkel kapcsolatos a keresztszülők és bérmaszülők problémája. Szinte magunkat tesszük nevetségessé, amikor pl. keresztelés előtt magyarázzuk a kereszt- szülő feladatát: - ő kell hogy a szülő mellett, vigyázzon a gyermek vallásos fejlődésére w s közben tudjuk, hogy az illető érvénytelen házasságban él, és fütyül az Egyházra, de a társadalmi szabályok értelmében őt illeti meg a keresztanyaság. Bizonyára fölösleges kihangsúlyozni, hogy e problémák válaszaként nem hideg és fölényes - ismét triumfalista! - elutasításra, elzárkózásra gondolunk. Még kevésbé passzivitásra. Sajnos előfordul, hogy valaki ridegségének és ölhetett kezű kényelmének dogmatikai igazolására szeretné használni a fenti gondolatmenetet. A zsinat szemlélete feltételezi a szer etetet és a mély apostoli felelősséget. Ez utóbbiról mondja a világiak apostolkodásáról szóló határozat, hogy „az Egyház arra született, hogy a föld minden pontján terjessze Krisztus országát, az Atyaisten dicsőségére... s azt a tagot, amely nem működik közre a maga mértéke szerint a test növekedésében, haszontalannak kell mondani, mind az Egyház, mind a maga számára” [18]. - így magától érthetődik, hogy a felsorolt esetekben mindent el kell követni a vallásosság elmélyítésének érdekében, s csak a végső esetben kell elutasítani valakit. A nagyobb követelményektől pedig szintén nem kell megijednünk, mert a tapasztalat szerint annak van nagyobb vonzóereje, amit nem könnyű megszerezni. (Egy haldokló társulatba nem szívesen áll be senki.) 143
