Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - Tomka Ferenc: Hatalmi Egyház vagy kegyelmi Egyház?
Tomka Ferenc HATALMI EGYHÁZ VAGY KEGYELMI EGYHÁZ? Miben látja a zsinat az Egyház lényegét? Mi az Egyház szerepe a mai szekularizált világban? Minek tartja az Egyház önmagát? - Gyökerekig nyúló kérdések... Valamiképpen minden zsinati döntés kapcsolatban van ezzel: az Egyháznak önmagáról alkotott képével, de ebből kell kiindulni, illetve eszerint kell átalakulni a mai keresztény magatartásnak is. És noha e szemlélet tisztán krisztusi - az utóbbi századok szemléletéhez hasonlítva mégis döntően új. A kérdés története Elevenítsünk fel magunk előtt néhány képet a kérdés történetéből. A keresztényüldözés századaiban egészen világos és logikus volt az Egyháznak magáról vallott elképzelése: nem akart - és üldözött kisebbségi helyzeténél fogva nem is akarhatott - mást, mint azt, amit Krisztus feladatául tűzött: kovász lenni, mely alkalmas arra, hogy átjárja az egész világot; Krisztus kegyelmét közvetíteni az emberiség számára. Világosan kidomborodott a két szempont, mely Krisztus életének is irányelve volt, s mely fő célja kell hogy legyen testének az Egyháznak: Az első, hogy a világ elé élte az Istennel való kapcsolatból fakadó életet; a második, hogy létében megvalósította az Istennel való kapcsolatot: képviselte és közvetítette Krisztus kegyelmét a világban. E második gondolatot abból a szemszögből is átélték, melyet szt. Pál emel ki: „kiegészítem testemben, ami híja van Krisztus szenvedésének...” [i]. Az Egyház maga Krisztus - Krisztus misztikus Teste -, természetes tehát, hogy a tagoknak részt kell venni megváltó szenvedésében és a világ számára való kegyelem-közvetítésben. Az üldözés megszűntével az Egyház világhatalmi tényezővé válik, s ez lényeges szemléletbeli eltolódást hoz magával. E folyamat hosszú történelmi tanulmány tárgya volna [2] - ‘itt csupán a végeredményre szeretnénk rámutatni. Az előző századok átélték, hogy az Egyház a világ kovásza kell hogy legyen. iMost e gondolat - illetve Krisztus szavainak második részére került a hangsúly: mely szerint e kovásznak az egész világot át kell járni [3]. - Ez is kétségtelen igazság, de e szempont túlságos materiális szemlélete és túlhangsúlyozása által alakul ki a triumfalista felfogás az Egyházban. A világegyház gondolata, mely Krisztusnál azt jelentette, hogy kegyelemhozó az egész világ számára, egyre inkább világhatalmi egyház elképzeléssé változik. Az „egyházon kívül nincs üdvösség” (extra Ecolesiam non est salus), dogmatikai elv a köztudatban már nem mint kegyelmi tanítás él, mely szerint minden kegyelmet Krisztus és Teste, az Egyház által kap az emberiség, hanem a szó megmerevedett értelmében: azaz ha valaki nem katolikus, nem üdvözölhet. A papi, kegyelmi hatalom, mely szolgálatra volt rendelve, „non serviri, séd servire” [4], lassan a szó szoros értelmében vett hatalommá válik, s a papság felsőbbrendű kaszttá; — a liturgia, Isten és ember találkozása pedig a „felsőbbrendűek” számára fenntartott magasabb- rendű dologgá. E talajon keletkeztek a keresztesháborúk; az inkvizíció, vagy a - ma sok esetben elítélt - kiközösítések: a támadó felé való visszavágások és megtorlások az Egyház részéről. Ezek megítélése ugyan ismét nem történhet néhány szóval, mert a törté139
