Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - Tomka Ferenc: Hatalmi Egyház vagy kegyelmi Egyház?
nekni háttér ismerete itt is elengedhetetlen. A keresztesháborút vagy az inkvizíciót az Egyház legnagyobbjai közül pl. sokan helytelenítették. E szemléletnek egészen szélsőséges formái is kifejlődnek, pl. mely szerint a pápa politikai téren is a legfőbb hatalom, s a világi hatalom csak tőle kapja jogát. Vili. Bonifác az „Unam sanctam” bullában (1302) kifejti az ún. két kard elméletet, hivatkozva Luk. 22, 38-ra, ahol Krisztus visszaadja Péternek a két kardot. A két kard szerinte a világi és egyházi hatalom jelképe, s ott Jézus mindkettőt a pápára bízta. E szellemre tehát az a jellemző, hogy a keresztények túlságosan emberien fogták fel a Krisztustól kapott tanítást az Egyház kulcsponti hatalmáról, jelentőségéről és feladatáról, s e kegyelmi rendben kapott megbízatást közvetítették és érvényesíteni kívánták a világi hatalom területén. A kovász, melynek csendben, belülről kell át- jálrnia a tésztát, nem volt többé általános ideál. Az újkor megingatta a hatalmi álmokat, s a fölényes szemléletet lehetetlenné tette. Mint Kánig bíboros jellemzi a helyzetet: ,,Az Egyház úgy állott a világgal szemben, hogy önmagát sziklának tekintette, a zajló világ közepette. Bevehetetlen várnak gondolta magát, sziklán épült háznak, amely győzedelmesen túlél minden támadást. Azonban a világ hullámai már tovább viharzottak - kissé kiélezetten fogalmazva -, a vár őrsége nem került már kapcsolatba az ellenséggel, és ezzel elvesztette kapcsolatát a világgal” [5]. így részben a történelem teremtette meg a helyzetet, mely által „az Egyház megértette, hogy nem szabad a világ elől menekülnie, és azt nem legyőznie, hanem meggyőznie kell: megértéssel, veleérzéssel és szolgálatkészséggel” [6]. — Számtalan hatalmi tényezőtől való kényszerű megszabadulás után a keresztények szemléletében újra központi gondolattá válik az Egyház kegyelmi küldetése. A zsinati dokumentumok — elsősorban az Egyház és az Egyház a mai világban kérdéssel foglalkozók - teljes mértékben e krisztusi szemlélet alapján állnak: mely szerint az Egyház nem több — és nem kevesebb —, mint Isten képviselője — maga Krisztus - az emberek közt. Nem több: azaz minden korábbi téves elképzeléstől megszabadulva, „nem földi becsvágy ösztönzi; egyetlen célja van . . . hogy a krisztusi művet folytassa” [7]. De nem is kevesebb az Egyház, mint Krisztus művének folytatója: a Megváltó egész művét kell folytatnia. - Fölösleges szócséplésnek látszik ezt emlegetni, hiszen ez természetes. Tudatalatti világunkban azonban - és a lelkipásztori gyakorlatban is - nagyon hat még a hatalmi Egyház gondolat, mely magával hozza a kegyelmi lényeg sorvadását. Az Egyház: élet Krisztusban Túlságosan beleéltük magunkat abba, hogy nálunk van az út, melyen minden becsületes embernek járnia kell; elégedetten szemléltük a teli templomokat; az első- áldozók és bérmálkozók tömegét, vagy a katolikus szervezeteket — örültünk, hogy „divat” volt a vallás. Éppen ezért nagyon nehéz belehelyezkedni az új helyzetbe, melyben, a irégi értelemben - a vallás már nem divat, s melyben a legtöbb helyen már egyáltalán nem beszélhetünk tömegekről. Az uralkodó Egyház képével megterhelt keresztény mindezt csak kétségbeesve szemlélheti. De ha visszanézünk az ősegyháznak, vagy magának Krisztusnak példájára, azonnal megoldódik a gordiuszi csomó: az Egyház a történelemben élő Krisztus, akit az emberek éppúgy elfogadnak vagy elutasítanak, mint magát az Istenembert. Mindent el kell követnünk, hogy elfogadják, de tudomásul kell venni, ha elutasítják. És e visszautasításokat nagy krisztusi öntudattal kell végigélnie, s nem pedig a harag vagy kétségbeesés összeszorított fogaival: hisz „sokan nem tudják, hogy mit cselekszenek”. S ezek számára végül — minden tagadásuk ellenére is- Krisztus közvetítette a kegyelmet, és közvetíti a kegyelmet Egyháza által is. Igen. 140
