Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Radó Polikárp: A végleges új miserend
Amennyiben a misére valamilyen liturgikus cselekmény következik, a záró ritus elmarad, vagyis a nép köszöntése, az áldás és az elbocsátás (IG nr. 124-6). A MAGÁNOS MISE. Ha a misén mások nem vesznek részt, az magános mise. Ministránsnak kell lennie, aki a nép helyét tölti be. Ministráns nélkül misézni csak komoly szükség esetén lehet, ebben az esetben a nép köszöntései és a mise végén az áldás elmarad (IG nr. 211). A kelyhet már a mise előtt készítsék ki az oltárra, vagy az oltár melletti asztalkára. A misekönyvet az oltár bal oldalára kell tenni és az egész mise alatt bal oldalon van, itt végzi a pap az ige-istentiszteletet a bal oldalon, nincs tehát az evangéliumos könyvnek átvitele. Után az oltár közepén áll, amikor úgy is bal oldalon van a misekönyv (IG nr. 212). A magános mise általában követi a közösségi mise menetét. A kezdő rítusban az a különbség, hogy a bűnbánati cselekményt az oltár lépcsőjénél végzik. Utána lép föl csak az oltárhoz és megcsókolja azt. Az oltár baloldalán azután elvégzi az ige-liturgiát. Ugyanezen a helyen mondja az Evangélium előtt mondandó imát is („Munda cor” IG nr. 217-8). A magános misében is meg van engedve, hogy az egyetemes könyörgést elvégezzék, a pap mondja a szándékokat és a ministráns felel reájuk (IG nr. 220). Az Offertorium antifónája elmarad, az Eukarisztia liturgiájának elején. Egyébként minden úgy történik, mint a közösségi misében. - A kenyértöréskor a pap a ministrással együtt mondja háromszor „Isten báránya . . .** (IG nr. 226). Ha a ministráns áldozik, ugyanúgy történik, mint a közösségi misében, ha nem áldozik, akkor a pap egyszer mondja teljesen csendben: „Uram, nem vagyok méltó. . Ha a ministráns áldozik, a pap az áldozási antifónát előtte mondja el (IG nr. 227-8). Amint az eddigiekből láttuk, az egyházat a mise liturgiájának megújításában lelkipásztori szempontok vezetik. Nem szabad elfelejteni, amit az Institutio Generalis annyira hangsúlyoz: ,,Az eukarisztia ünneplése, akárcsak az egész liturgia, érzékelhető jelek révén történik: ezek táplálják a hitet, erősítik és ki is fejezik. Ezért a legnagyobb mértékben gondoskodni kell arról, hogy az Egyház által javasolt formákat és mozzanatokat az illetékesek úgy válasszák ki és úgy rendezzék el, hogy - tekintettel a személyek és a helyek körülményeire - minél bensőségesebben segítsék elő a cselekvő és tökéletes részvételt és a hívők lelki gyarapodásának minél jobban megfeleljenek” (IG nr. 5). A János-evangélium Krisztusa Krisztus nem vallási zseni, sem bensőséges emberbarát, sem vallásalapító, hanem az élő Istennek emberré lett Fia. Hinni pedig annyit jelent, mint elfogadni azt a mércét, ami Ö, és a sajátunkat összetörni. Erről a Krisztusról beszél János. Ezért a kereszténynek a kinyilatkoztatásból folyó kötelessége: a megszokottat fölborítani. A régi nézőpontot fel kell adnunk és újat kell keresnünk. Saját mércénket dobjuk a sutba, és tanuljuk meg az újak használatát. János nem Krisztus-képet rajzolt, amint ez „teológushoz és misztikushoz” illenék, amelyet aztán a tudósok kényükre-kedvükre vizsgálhatnak, hogyan is volt a valóságban, hanem - János találkozott Jézussal. Vele élt. Lenyűgözte őt az, aki Jézus volt. Nem értette és mégis mellette maradt, és a kereszt alatt is kitartott mellette. Az asszonyok hírére a sírhoz futott, és megismerte Húsvét titkát. Megtapasztalta a Lélek kiáradását és fénye felnyitotta szemét. Élete végéig töprengett azon, ki is volt az, akivel egykor találkozott: az az egyszerű és félelmetes, oly jelenvaló és mégis mindig távoli; ö, aki rövid időre bár, de „köztünk járt” (ApCsel 1, 21), és mégis az Örökkévaló volt. János mindezt nem kigondolta, hanem megtapasztalta, azután kereste a módot, hogyan is fejezhetné ki - éppúgy, mint a többiek is keresték, mindenki a maga módján, Márk és Máté, Lukács és Pál. Ehhez nemcsak az Ószövetség szavait használta fel Isten teremtő igéjéről, hanem azokat is, amelyeket a görögöknél készen talált, és azt mondta: amit ők megsejtve, keresgélve, és soha célhoz nem érve a Lógósról beszéltek, az most beteljesedett, őbenne. Romano Guardini Drei Schriftauslegungen (Würzburg, 19582) c. könyvéből. 104
