Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Radó Polikárp: A végleges új miserend
szélése a négy Kánonban kissé más szavakkal történik, de magának a konszekrációnak a szövege mind a négyben teljesen azonos. A római kánonban is kimarad a „mysterium fidei” és a konszek- ráció után kerül, mint a pap felszólítása, amelyre a nép felelete a már ismert szöveg. Amint már két év óta van, csak az egyes színek konszekrációja után hajt térdet a pap. Az átváltozás után az anamnézis következik, amelyben az Egyház megemlékezik Krisztus szenvedéséről, dicsőséges feltámadásáról és mennybemeneteléről: mindennek foglalata a misében való titokzatos, de valós megjelenése. - Az anamnézissel kapcsolódik minden Kánonban a valódi fölajánlás, amikor az ezután következő imádságban - minden Kánonban - az igazi szeplőtelen áldozatot, azaz magát Krisztust a kenyér és a bor leple alatt a mennyi Atyának fölajánlja. Az Egyház hangsúlyozza ebben a most kiadott Miserendben: „Az Egyháznak az a szándéka, hogy a hívek nem csak a szeplőtelen áldozatot ajánlják fel, hanem önmaguk fölajánlását is elsajátítsák (IG nr. 55. f.). A Kánonok többi része nem szorul további megjegyzésre. AZ ÁLDOZÁS RÍTUSA. Az eukarisztikus imádságnak harmadik része az egyesülés (commu- nio). Ez a rész ősrégi szokás szerint az Úr imádságával, a Miatyánkkal kezdődik. A Miatyánkot az egész nép a pappal együtt mondja vagy énekli. Utána a pap mondja kitárt kezekkel az embo- lizmust, vagyis a Miatyánk utolsó kérésének („Szabadíts meg a gonosztól”) kibővítését: „Kérünk, Urunk, szabadíts meg minket...” Ez az imádság kissé meg van rövidítve az új misszáléban. Ugyancsak új, hogy ennek az imádságnak a végén a nép felelete következik (acdamatio): „Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké!” (OM nr. 22). A keleti egyházak és a protestánsok is ezzel a kiáltással fejezik be a Miatyánkot. A latin egyház az ősi szokás átvételével egyengetni akarja az utat az ökumenizmus felé. Az áldozás előtt megbékélt lélekkel kell az Űr asztalához járulni. Ezért következik a béke rítusa (Pax). Ezt a béke-ritust a mostani megújhodás kissé átdolgozta. A pap kitárt kézzel és hangosan imádkozza az eddig mindig csendesen mondott imádságot: „Uram Jézus Krisztus, te azt mondottad apostolaidnak. . .” Az imádság végén a nép Ámennel felel, a pap pedig ezt mondja: „Az Úr békéje legyen mindig veletek”, a nép pedig feleli: „és a te lelkeddel”. Be lehet hozni a szokást, hogy a hívek is a béke és a szeretet jelét saját szokásuk szerint egymásnak megadják, pl. kézfogással, fejhajtással. Ebben az esetben a pap felszólítja őket: „Ajánljátok fel egymásnak a békét!" (IG 112. és OM 98-100). A béke szertartása után a kenyértörés következik. A pap a nagy ostyát megtöri, nem a kehely, hanem a patena fölött és a kis részecskét beleejti a kehelybe csendben mondva az eddigi szöveget, csendben mondja az imát: „Haec commixtio . .Közben éneklik, vagy mondják háromszor: „Istennek báránya, te elveszed a világ bűneit. . .” (IG nr. 113 és OM nr. 101). A kenyértörés tehát az eredeti helyére került, mert az Agnus Dei éneke eredetileg „Confractorium” volt, azaz a hosszú ideig tartó kenyértörést kísérő szent ének. Ezután következik a pap előkészülete az áldozásra. A pap összetett kézzel (nem meghajolva) és csendesen elmondja az egyiket a misekönyvben lévő két előkészítő imádság közül (Domine Iesu Christe és Percéptio Corporis ct Sánguinis). Imádság után térdet hajt és a már szokásos új módon a paténa fölött tartva a megtört szentostyát, a népnek mutatja és mondja: „íme az Isten báránya...”, majd a néppel együtt mondja: „Uram nem vagyok méltó...” Az újítás ebben a rítusban kettős. Az Isten báránya mondása után hozzáteszi: „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány lakomájára”. Az „Uram nem vagyok méltó” imáját pedig csak egyszer mondják (IG nr. 114-5 és OM 103-4). A pap azután magához veszi a szentostyát, mondván: „Krisztus teste őrizzen meg engem az örökéletre”, a szöveg tehát kissé meg van rövidítve. Itt a rubrikában kimaradt az eddig szokásos figyelmeztetés, hogy a pap kis ideig megpihen a Szentség szemléletében. Hasonló módon veszi magához a szent vért is. Amikor a pap magához veszi a Szentséget, akkor kell elkezdeni az áldozás énekét (IG nr. 116-9 és OM nr. 105—8). A liturgikus antifónán kívül lehet ez más megfelelő ének is, amelyet a püspökök konferenciája jóváhagyott. Amennyiben nem éneklik, az áldozási antifóna szövegét a lektor, vagy maga a pap olvassa föl a maga áldozása után, mielőtt a hívek áldoztatását megkezdené (IG nr. 56. i.). Az áldozás után a pap és a hívek csendben hálát adhatnak, a pap ebben az esetben leül székére és a hívek is ülnek. A hálaadás csendben történhet, de lehet szenténeket vagy zsoltárt is énekelni (IG 121). Utána következik a Postcommunio. A ZÁRÓ RITUS. A záró rítus azzal kezdődik, hogy a pap elvégzi a szokásos hirdetéseket, amelyeknek helye ezentúl ekkor van. Utána a pap széttárt kézzel köszönti a népet: „Az Űr legyen veitek”. A nép felelete után a szokásos módon megáldja a népet. Rögtön ezután a pap kimondja az elbocsátás szavát („Menjetek békével”), mire mindnyájan felelik: „Istennek legyen hála”. A pap ekkor megcsókolja az oltárt, a ministránsokkal együtt távozik. 103
