Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 2. szám - Nyíri Tamás: Fejlődéstan és teológia

ered és a rendezetlenhez (apeiron) tartozik. A forma meghatározza a teret, de nem az időt; az időben nincs semmi érthető. A vonatkozás nélküli Isten tökéletesen beleillik ebbe a zárt és töretlen logikájú világképbe, amelynek nincs egyetlen olyan pontja sem, ahol helyet találhatna a teremtés eszméje.

Igazi lángelmére valló vállalkozás volt e varrat nélküli világkép elé helyezni a keresztény hit Teremtőjét. Szent Tamás azonban nemcsak átvette, hanem át is értelmezte az arisztotelészi világképet, hogy beleilleszthesse a teremtés gondolatát, amelyet viszont hozzáigazított Arisztotelész szemléletéhez. Így történhetett meg, hogy a kinyilatkoztatás transzcendens teremtéstana összeolvadt a fajok állandóságának a gondolatával. Linné a jogos következetést vonta le akkor, amikor megalkotta a biológiai teremtéstanát. A Szentírás teremtéstana azonban szétfeszítette az őt befogadó ókori világképet, s ezzel megnyílt az út, hogy az ókori „physica” romjain felépülhessen a modern természettudomány büszke épülete.

Számunkra az a legfontosabb, hogy a kozmikus építmény időbeli változatlanságát hirdető világkép nem lényeges eleme keresztény hitünknek. Ha tudatosan nem hunyjuk be szemünket a világképek változása előtt, ha szántszándékkal nem akarjuk tagadni, hogy a keresztény hit a középkorban egy számára idegen világképbe testesült bele (mert a kinyilatkoztatás kánaáni nyelvjárása a görögökétől eltérő világképet tételez fel), akkor nem zárkózhatunk el a gondolat elől, hogy a hit önmagában véve nem nyújt semmiféle világképet. A hit megelőzi bennünk a világképet; eredetibb annál és mélyebbről fakad. A világkép az ember kulturális előzményeinek terméke: a hit a konkrét emberi egzisztencia metafizikai előzménye: az a mód, ahogyan gyökeret eresztünk a létbe. Az igazi hit megnyílik a kozmosz tényei és adatai előtt; tiszteli mindazt, amivel szemben találja magát és egyben figyelmeztet a megkülönböztetés, a megértés és értelmezés szükségességére. Mindig érvényes modell Aquinói Szent Tamás eljárása, aki annyira azonosult kora világképével, hogy hitével átalakítva meg is szüntette azt.

A világ dinamikus modellje

Mindezek után önként vetődik fel a kérdés: lehetetlen-e, hogy a mai hivő átvegye kora világképét? A fejlődés világképét időbeliség, dinamizmus, haladás és negyedik jegyként a véletlen vagy irányítottság alternatívája jellemzi.

Az első jegy a lét időbelisége. A fejlődéselmélet szemében a világ elsősorban folyamat, és csak másodsorban állapot. A világ nem a történelem partján áll, hanem benne él az idő folyamatában. A klasszikus metafizika-időérzék hiányában — nem sokat tudott arról, hogy a világ alapvetően történés. Platón két részre osztja a valóságot: a folytonosan változó - és ezért a szó teljes értelmében létezőnek nem mondható - érzéki világra s a tulajdonképpeni, a változatlan, örök és érzékfeletti valóság világára: „a mindig létező és sohasem létesülő és a mindig létesülő és sohasem létező” világra (Timaios zS a). Arisztotelész nem fogadja el, hogy az ideák önmagukban, az érzékelhető valóságtól függetlenül léteznének: az örök és változatlan ideák földi száműzetése azonban a fajok és nemek megmásíthatatlanságát és állandóságát eredményezte.

A lét időbeliségének tagadása nem tartozik a skolasztika minden fejlődést túlélő hagyományához. Az időbeliség a klasszikus ,,materia” fogalomból, a létezők önmagában véve meghatározatlan lehetőségből ered. A dolgok mivolta („forma”), ami meghatározza lehetőségüket, nem meríti ki lehetőségük egész tágasságát; a „matéria” tovább nyúlik a létezés egyik vagy másik módjánál. Egyetlen „forma” sem tölti be teljesen az „anyagot”, hanem kitágítja, s hajlamossá teszi újabb formák befogadására. Az anyagi létező lehetőségeinek megvalósulása mindig eljövendő: az „egész” nem lehetséges egyszerre, hanem csak egymás után. Az anyagi létező bensőleg időbeli, mert a létezők lehetősége mindig tovább nyúlik, mint megvalósulásuk — írja K. Rahner [12].

Ezzel eljutottunk a lét dinamikus jellegéhez. A dinamika mozgást, folyamatosságot, feszültséget, lendületet és befejezetlenséget jelent. A lét dinamikája nem tagadható. Már csak azért sem, mert az emberi megismerés is léten belüli esemény; megismerésünk nem tehetetlen, sztatikus és mozdulatlan, nem befejezett és nem teljes, egyre újabb kérdéseket vet föl, amelyek egyre újabb belátásokhoz vezetnek.

A létező annyiban dinamikus, amennyiben kevesebb, mint amennyi lehetne. A dolog léte {esse)

97