Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Nyíri Tamás: Fejlődéstan és teológia
és mivolta (essentia vagy forma) arra vonatkozik, ami már megvalósult és nem arra, ami még elérhető. Tehát a képességre, a potenciára, az anyagra kell visszavezetnünk azt a törekvést, ami egy meghatározott és már elért eredményen felülemelkedve és azon túllépve, valami meghatározatlanul több és teljesebb felé irányul. A matériának kétféle funkciója van: egy elhatároló és egy dinamikus, ami a formák befogadására irányul. Az anyag forma általi kitágítottsága nem olyan passzív üresség, mint a dobozé, hanem olyan, mint az üres gyomor vagy szellem vágya a töltekezés és betelés után. A matéria kétféle feladatának egybefoglalására önként kínálkozik Arisztotelész egyik legtermékenyebb alapfogalma, a „physis", a természet (Pbysicorum 11 S p. így a }o). A természeten Aquinói Szent Tamás is a tevékenység benső forrását és rugóját, az állandóság és változás, azonosság és különbözőség, aktivitás és passzivitás legmélyebb okát érti (De ente et essentia i). Bár a dinamika olyan állítás, amelytől nem választható el a jövő, mindazonáltal a világ evolucionista szemléletének harmadik jegye, a haladás irányul a jövőre. A haladás nem tagadja az entrópiát, az összeomlást; nem hagyja figyelmen kívül minden születés elkerülhetetlen következményét, a halált; tudja, hogy pusztulás fenyeget mindent, ami fennáll. A haladás semmit sem mond a világegyetem végső sorsáról; arról, hogy teljes összeomlás, vagy abszolút jövő vár-e a világra; hangsúlyozza azonban, hogy a negatív kép nem teljes. Azt mondja, hogy a világ gyökere a létezők feltörő dinamikája. Bár e felemelkedés nem kiszámítható, s nem zárja ki a zsákutcát és a letörést; az egész mégis halad előre a teljesebb és tökéletesebb felé. A fejlődés egyre bonyolultabb feladatok teljesítésére képes fajokat hoz létre; a történelemben egyre jobban kibontakozik minden értékalkotó emberi tevékenység lehetőségének alapfeltétele, az emberi szabadság. A haladás iránya (fölfelé) nem jelenti azt, hogy a fejlődés az ideák világában öröktől fogva meghatározott fajok felé halad, mert bár konkrét úton megy előre, mégis tág tere nyílik a szabadságnak és a próbálkozásnak, a kísérletezésből és a tévedésből való tanulásnak. Hajiunk arra, hogy emberi mértékkel mérjük a világot. Egyre nagyobb teljesítményű gépeket építünk, egyre gazdaságosabban bánunk anyagi lehetőségeinkkel, küzdünk a járványok és a halál, az erőszak és a szenvedés ellen. Mindez hűségesen tükrözi az emberi szív vágyait. Szívünk vágya azonban mérhetetlen; ennek tudható be, hogy az elért és az értelmesen várható eredmények helyett utópisztikus célt tűzünk a haladás elé. Az utópiák azért kergetnek délibábot, mert sokkal tökéletesebb nyersanyagot tételeznek fel, mint amilyenből épült a világ. Azt gondoljuk, hogy a világ építése valami külső tevékenység, ami már maga nem része a világnak. Elfelejtjük, hogy mi magunk is - hatalmas eredményeinkkel és még hatalmasabb álmainkkal együtt - a világhoz tartozunk. A haladás fogalma a világ józan értékelésén alapul. Nem kívülről ráhúzott fortélyos találmány; nem kívülről működteti a világot, hanem a világ saját lehetőségeinek a kibontakozása. A világ időbenisége, dinamikája és haladása nem okozhat gondot a hívőnek. Ez a dinamikus világmodell sokkal inkább megfelel a Szentírás történeti világfelfogásának, mint a sztatikus modell. Valódi problémát jelent azonban az evolucionista világmodell negyedik tényezője. Az a kérdés, hogy ez az időbeli, dinamikus és nem determináltan haladó folyamat vak véletlen müve-e, vagy pedig értelem irányítja? „Abban az általános tényben, hogy befejezetlen és keletkezőiéiben lévő világban élünk, vagyis a fejlődés tényében, egyetértenek a tudósok. Korántsem egyek azonban abban, hogy a világegyetem fejlődése irányított-e, vagy van-e valami értelme?” [13]. A természettudós is felveti azt a legfontosabb kérdést, hogy miben áll az evolúció legmélyebb oka: a vak véletlen indította-e el, vagy világfeletti értelem és hatalom irányítja? A második nézet képviselői is elismerik a véletlen szerepét a fejlődésben, amelynek kiszámíthatatlan és megismételhetetlen tényezők (elszigeteltség, szelekció stb.) szabnak irányt. A fejlődés elvi kiszámíthatatlanságából nem az következik azonban, hogy teljesen vaktában halad előre. Végül is aligha térhetünk ki a megállapítás elől, hogy minden új biológiai faj az életfeladat új értelmes megoldása, több lehetséges megoldás közül. Az új értelmes megoldás nem véletlen változások felhalmozódása, hanem rendszeres eltérés a régi fajtól. Aki a véletlenre hivatkoznék, az lemondana az okról, mert szabatosan csak akkor beszélhetünk véletlenről, amikor a tudományos elme belátja, hogy nem működik további ok, ami rendszerezné az ideális előfordulás körüli véletlen ingadozást [14]. A fejlődéselmélet a maga indeterminizmusával - a véletlenre, sikertelenségre, kihalásra alapuló természetes kiválogatódásával - erőteljesen aláhúzza a világ esetlegességét. A fejlődőiéiben lévő világ rendje sokkal inkább igényli a transzcendens Teremtőt, mint a sztatikus világé. A dinamikus világmindenség összhangban tartása 98
