Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Nyíri Tamás: Fejlődéstan és teológia
nem válaszolható meg az űrhajósok kérdése, hogy mekkora valószínűséggel számíthatnak vállalkozásuk sikerére? Eleve reménytelen a fejlődésről beszélnünk ott, ahol nem látják be, hogy a tudományos kutatásnak ki kell terjednie az időbeli, keletkező és folytonosan változó valóságra is. A fejlődéstől való idegenkedés másik oka a teológiai teremtéstan fölcserélése a Linné-féle biológiai teremtéstannal. Abból a tényből kiindulva, hogy az arisztotelészi metafizikára épülő természettudomány képtelen volt tudományos úton megmagyarázni a fajok hasonlóságát és különbözőségét, arra következtetett Linné, hogy Istennek kell közbelépnie minden egyes esetben, amikor új faj jön létre. így alakult ki az állandóság filozófiai elméletéből a kreacionizmus biológiai elmélete, amelynek eredendő hibája, hogy Istent természettudományos magyarázó elvnek tekinti. A világ magyarázatába azonban egész más síkon lehet csak bevezetni Istent, mint a lét és az érthetőség végső feltételét. Nem a fejlődéselméletnek, hanem a Linné-lélc biológiai teremtéstannak a számlájára írandó, hogy a természettudományok haladása olyan benyomást keltett sokakban, mintha a tudomány kiküszöbölné - nemcsak a teremtést, hanem - magát Istent is. A keresztény teremtéstan nem természettudományos magyarázat, nem a hiányos emberi ismereteket kiegészítő információ. A Linné és Darwin közötti vitában nem a teológia és a biológia, hanem két biológiai elmélet ütközött meg egymással; egyikőjük teológiai érveket is felvonultatott a küzdelemben, amelyben a fejlődés és a teremtés közötti tulajdonképpeni különbség szóba sem került. A teremtés arra felel, hogy egyáltalában miért van valami, és nem sokkal inkább semmi [i i], a fejlődés pedig arra, hogy az, ami van, miért inkább ilyen, mint olyan? A teremtés a lét és a nem-lét közötti, a fejlődés az egyes létezők közötti különbséget okolja meg. A teremtés azt jelenti, hogy a világ létesült, a fejlődés a már meglévő belső dinamikus struktúrája. A fejlődés fogalma nem az anyag örökkévalóságát, hanem kezdő és végpontot zár magába. A fejlődés nem nyúlik vissza olyan messzire, mint a teremtés, amely sokkal mélyebb és átfogóbb választ kínál a lét titkára. Darwin győzelme eloszlatta a látszatproblémákat s megnyitotta az utat az igazi kérdés előtt: miben áll a teológiai értelemben vett teremtés és a fejlődés viszonya? Az a tulajdonképpeni kérdés, hogy a fejlődőiéiben lévő világ gondolata összhangba hozható-e a Szentírás alapvető kijelentésével, hogy Isten a Logos által teremti a világot, amely magán viseli az értelem bélyegét. A világ sztatikus modellje A régi egyház és a középkori teológia olyan világképpel került szembe, amelynek idegen volt a bibliai teremtéstan. A skolasztikus teológusok ennek ellenére is megkísérelték a lehetetlent: az ókori világképet beoltották a teremtés eszméjével. Bár Platón maga ismerte az „Alkotó” (Démiourgos) fogalmát, az később szinte teljesen eltűnt a platonista gondolkodásból. Ennek tudható be, hogy a platonizmus az egyházatyáknak nem nyújtott fogódzópontot a teremtés eszméje számára. A Démiourgosz magánál Platónnál is alárendelt szerepet játszó, mitikus személy: nem igazi értelemben vett „Teremtő”, hanem csak kivitelező (Timaios 48 e-53 c). A Démiourgosz készítette világ semmiképpen sem azonosítható a Logos teremtette világgal. Még kirívóbb az ellentét a Szentírás és a XIII. században uralomra jutó, a teológiai gondolkodást még ma is befolyásoló arisztotelizmus között. Arisztotelész szerint Isten lényege olyan dermedt merevség, amivel nem fér össze sem a kinyilatkoztatás, sem a teremtés. Isten „az önmagát gondoló gondolkodás” (noésis noéseós): csak önmagát ismeri, mert a változó teremtmény elgondolása változást jelentene magában Istenben is (Metaphysica XII 9. p. 1074 b). Isten a világ mozdulatlan mozgatója. Ügy indítja a világot, „mint az, akit szeretnek, azokat, akik őt szeretik” (Metaphysica XII 7. p. 1071 b }). Az erő, amely mozgatja a napot, holdat és csillagokat (Paradiso XXXIII 145), nem az Isten felénk irányuló szeretete, hanem a teremtmények sóvárgása (kinei de bős erómenon). Isten közömbös tökéletessége vonzza ugyan a teremtményeket, mint a mágnes a vasreszeléket, de ö maga nem megy bele semmiféle kapcsolatba, ami a világhoz fűzné. Arisztotelész világegyeteme szabályosan elrendezett, fölfelé fokozatosan emelkedő tér. A térbeli helyzet egyúttal minőségi fokozat is. Az égitestek anyaga, az örökkévaló és változatlan éter a legnemesebb. Ebben a szférában nincs elmúlás és keletkezés. A szférák örök körforgása, az idő, nem tartozik a kozmosz konstitutív tényezői közé. A világegyetem egyszer s mindenkorra emelt épület, amelyben csak a nemzedékek váltják egymást, anélkül, hogy ő maga változnék. Arisztotelész nem az időt, hanem a formát hozza összefüggésbe a térrel. Az idő az anyagból 96
