Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Nyíri Tamás: Fejlődéstan és teológia
lett szóltak, hogy ezek a különös élőlények eszközt használtak (tool-user), addig az utolsó tíz év ásatásai arra engednek következtetni, hogy eszközt készítettek is (tool-maker). Ezt a feltevést látszik igazolni az 1959-ben kiásott Zinjantropus, főleg azonban a legutóbbi években feltárt Homo kahilis. Sok jel mutat arra, hogy az Australopitbecusok mellékágához tartozó Homo habilis közel áll az ember törzsvonalához [8]. Legalábbis megtévesztőnek kell tehát mondanunk, ha egyes teológiai érdeklődésű írók úgy állítják be a fejlődéselmélet területén felmerülő újabb problémákat, mintha maga az elmélet jutott volna válságba. A fejlődéselmélet megingathatatlan; a bizonyítás súlya már ellenfeleit terheli [9]. Ez az elmélet sem kivétel azonban az emberi megismerés közös sorsa alól. A problémák újabb sorozatát veti föl minden egyes megoldott kérdés: a lezárt ajtó olyan folyosóra nyílik, amelyen újabb ajtók sorakoznak és minden bizonnyal hasonló folyosókra nyílnak. A tanítóhivatal nem zárkózott el a tudomány haladása elől. XII. Pius pápának 1941. november 30-án a Pápai Tudományos Akadémia megnyitásán mondott beszéde jelenti a fordulatot. A pápa a további kutatásokra bízza annak eldöntését, hogy képes lesz-e a tudomány biztos és perdöntő választ adni az ember eredetének kérdésére (Dz. 2285). Tovább megy a „Humani generis” kezdetű körlevél (1950. augusztus 12.): bár az emberi lélek közvetlenül Istentől származik, megengedhető, hogy az ember teste fejlődés útján alakult ki (Dz. 2337). A közvetlen teremtésen az értendő, hogy az ember nem vezethető vissza maradéktalanul a természetre. Az antropológia is vallja: a homo sapiens a maga nemében páratlan jelenség. Amint nincs számottevő biológus és antropológus, aki tagadná a fejlődés tényét, ugyanúgy nem vonják kétségbe azt sem, hogy az ember nemcsak alkalmazkodik környezetéhez, hanem maga alakítja ki. Az ember belát, fogalmakat alkot, megérti a dolgokat, ítél és következtet, beszél a maga nyelvén, tudatosan keresi a szépet, a boldogságot és az erkölcsi értéket. Ezek a szellemi képességek nem magyarázhatók meg maradéktalanul a biológiai fejlődéssel; az emberi szellem nem származhatik kizárólag azokból a természetes tényezőkből, amelyek a főemlősök kialakulásában szerepet játszottak, mert az ember nemcsak része, hanem ura is a természetnek. Ha valaki azt tartja, hogy a származástan sokban megmagyarázza az ember eredetét, de ugyanakkor elismeri, hogy a természettudomány nem képes minden kérdésre válaszolni - mert az emberi transzcendencia nem kutatható természettudományos módszerekkel -, akkor nyitva áll az út mindannak az egyeztetésére, amit a különböző tudományok, valamint a filozófia és teológia mondanak az ember titkáról. A biológiai teremtéstan A termékeny eszmecserét gyakran gátolja a lelkekben élő ellenérzés. A nehezteléseknek a gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, de nem annyira teológiai, mint inkább filozófiai talajból táplálkoznak. Nem a XX. század tudománya ütközik össze a kinyilatkoztatással, hanem a XX. század tudománya ütközik meg a XIII. század tudományával és filozófiájával. Mitterer mutatott rá [10], hogy az arisztotelészi esszencializmus vetette el a viszály magvát, amelynek gyümölcse a Linné-féle kreacionizmus lett. Arisztotelész sztatikus világszemléletében valamely dolog lényegét meghatározó „forma” önmagában véve örök és változatlan, nincs alávetve keletkezésnek és fejlődésnek. A forma, a dolog immanens célja (en telos echein) és tökéletessége vagy van, vagy nincs, nem állítható róla átmenet, mozgás, változás és fejlődés. Mindebben teljesen igaza van Arisztotelésznek; csak abban téved, amikor azt állítja, hogy a tudománynak kizárólag azt kell kutatnia, ami örök és változhatatlan. Arisztotelész sztatikus tudományideáljával szemben a mai tudomány dinamikus: elsősorban a világ folyamatainak érthetőségét keresi, az egymást felváltó rendszerességek sorozatával foglalkozik, amely már a tér-idő összefüggés függvénye is. A mai tudomány azt tartja, hogy a kozmikus létnek és az ember életének a kibontakozása nem tartozik az elhanyagolható esetlegességek világába. Nem elégszik meg az örök és változhatatlan „formák” ismeretével, hanem Arisztotelész nyelvezetén szólva a „physis" - a természet - kibontakozását kutatja. Az arisztotelészi metafizika annyira belefeledkezett az örök és változatlan igazságok szemléletébe, hogy képtelen volt észrevenni: a teremtett valóságnak és benne az ember kifejlődésének a története a tudomány kutatásnak lényeges tárgyát alkotja. A klasszikus értelemben vett fizikai törvény akkor is érvényes, ha az előadóteremben nem sikerül a kísérlet. Joggal merül föl azonban a kérdés, hogy miért nem sikerült, és milyen valószínűsége van a kísérlet sikerének, főleg akkor, ha nem laboratóriumban, hanem a világűrben végzik. Pusztán a dolgok örök és változatlan „lényegének” az ismeretéből 95
