Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - FIGYELŐ - Uhrin György - Magyar Ferenc: A laikus világkongresszus tanulságai
sátok csak meg olvasni, rögtön másként látja az egészet s azt mondja: adjatok pénzt, hogy mindazt megszerezhessem magamnak, amit itt kínálgatnak! A Második Vatikáni Zsinat nem is egy dokumentumban beszél a világi hívekről, mint akik — az alábbi hasonlattal élve — „írni-olvasni tudó” emberek az egyház küldetését illetően. Két dokumentum pedig kifejezetten is szerepet szán nekik, feltételezve, hogy a világi híveknek legalábbis egy tekintélyes része az érettségnek azon a fokán áll, hogy már nemcsak kegyes ámulattal tekint mindarra, amit az egyház „kínál” neki, hanem meg is akarja azt magának szerezni. Ilyen értelemben a zsinat felbátorította a világi híveket és ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a világiak apostolkodásának kérdéseivel foglalkozó harmadik római világkongresszust az eddigieknél nagyobb és rendkívülibb várakozás előzte meg. A kongresszushoz fűzött reményeket olyan jelzések is táplálták, mint az a körülmény, hogy szinte dátumszerű pontossággal a zsinat megnyitásának ötödik évfordulóján ül össze, ugyanabban az időpontban, amikor Rómában először ülésezik a Püspöki Szinodus. Azonkívül: sorrendben ugyan már a harmadik ez a kongresszus, de a zsinat utáni „első”, tehát az Apostolicam actuosi- tatem kezdetű és a világiak apostolkodásainak új elveit tartalmazó dekrétum konkrét feladatait bogozgató, afféle „kis zsinat” lehet. Háromesztendős előkészítő munka előzte meg, s ennek az előkészítésnek kinyomtatott ankétja is olyan kérdéseket vetett fel, amelyekből az látszott, hogy az egyház magisztériuma ezen a kongresszuson szeretne tájékozódni: megmozgatta-e a zsinat a laikusok világát és hogyan? Nem kis részben indokolja a kongresszushoz fűzött várakozást az sem, hogy a zsinat után az Apostoli Szentszék létrehozta a Consilium de Laicis elnevezésű pápai bizottságot, azt a központi tanácskozó szervet, mely eredeti elgondolás szerint az egyház világi híveinek legmagasabb képviselete. Ha pedig ez a fontos intézmény nem csupán egy felülről lefelé irányító szerv kíván lenni, hanem alulról felfelé épülő igazi képviselet is: legtermészetesebb, ha egy olyan kongresszusra támaszkodik a kezdeti időkben, amely kongresszus a világ minden tájáról egybegyűjti a világi katolikusok delegátusait: egy belső párbeszédre, legbensőbb dolgainkról. Ha ezek után feltesszük a kérdést: hogyan felelt meg a kongresszus ennek az összetett várakozásnak? — a magam benyomásai és meggyőződése szerint a következőkben válaszolhatok. 1. A zsinati okmányokban egy nagy körültekintéssel kiértékelt, modern, ugyanakkor az apostoli időkre is visszamutató tanítás szerepel a világi hívek helyéről, szerepéről az egyházban; viszonyukról a klérushoz és a hierarchikus intézményekhez. A kongresszus viszont csak öregbítette bennem azt a véleményt, hogy ennek a tanításnak valósággá éréséhez még sok idő, sok munka, de még ennél is több imádsággal előszólított kegyelemre van szükségünk. Egy hosszú időn át uralkodó szemléletet kell itt revideálni kölcsönösen, ami elméletben mindig könnyűnek látszik, de gyakorlatban annál nehezebb. Ebben az esetben egy új szemlélet kialakítása próbára teszi a világi hívek érettségét ép- penúgy, mint a még legjobb értelemben vett papi lelkiséget is. Miről van szó? Korántsem a „pásztor és nyáj” viszonyának újjárendezéséről vagy gyökeres átértékeléséről, hanem arról, hogy ezt a viszonyulást meg kell szabadítanunk történeti tapadmányaitól, hogy Isten népe valóban egy szeretetben együttélő család eredeti képletének feleljen meg. Nem ebben az egy esetben történt meg, hogy az evangéliumok képrendszerének teológiai vetülete — itt a pásztor és nyája esetében — az idők folyamán elhalványodott. Helyesebben: elvilágiasodott. Meg kellene szívlelnünk Theodor Stee- mann professzor idevágó megállapítását. Azt, hogy az egyház önmaga meghatározásának és megértésének törekvéseiben a tekintélyi szerkezetekről és intézményekről a keresztény életközösségre teszi át a hangsúlyt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tekintélynek nincs helye az egyházban, hiszen semmiféle szervezett közösség sem nélkülözheti a tekintélyi szerkezetet. De ezt a tekintélyi elvet oly módon kellene realizálni az egyházban, hogy abban ne a világi hatalom tekintélyi elveinek utánzata tükröződjék. Hogy erre mekkora szükség van, azt a kongresszus első napján bizonyítottnak láttuk: egyrészt sok félreértést, másrészt észrevehető ellenérzést váltott ki a kongresszus egyházi elnökének — Maurice Roy bíborosnak — az a kétségtelenül határozott felszólítása az egyháziak felé, hogy engedjék a világiakat ezen a kongresszuson szabadon és egymás között tanácskozni. Előbb már hangsúlyoztam, hogy ebben a szemlélet-változásban legnagyobb szerepe van az imádsággal előszólított kegyelemnek. Magán a kongresszuson is57
