Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - FIGYELŐ - Boda László: A II. Vatikáni Zsinat és a keresztény bölcselet megújulása
a legbensőségesebb percek voltak, amikor a soknyelvű kongresszusi nép a tanácskozások előtt és után egy kitűnően megszerkesztett „kis-liturgiában”, közös imában hívta segítségül Isten kegyelmét. Felejthetetlen marad az a pápai mise is, amikor a kongresszus világi és egyházi delegátusai a Püspöki Szinodus atyáival együtt vették körül a Confessio oltárát. Ott és akkor érezni lehetett, hogy ez itt valóban „Isten népe” s hogy ennek a fogalomnak kiteljesedése mennyire azon múlik: a liturgikus megújulásban csak formai változtatásokat látunk-e, vagy megtaláljuk benne az áldozatot bemutatók egységének lelkét, az oltárról sugárzó közösségformáló erőt. 2. A rendezőség megóvta ugyan a kongresszust attól, hogy az ün. carrefou- rok kötetlenebb megbeszélésein egy „teológusnyelv” domináljon. Megoldatlan maradt azonban egy „közös beszéd” nehézsége — a világiak között. Lépten- nyomon előbukkant a témák és fogalmak, sőt a feladatok különböző felfogása. Egyrészről a még mindig erőteljes triumfalista szemlélet, egy bizonyos fajta civil-klerikalizmus, a nagy szervezetek és mozgalmak képviselői részéről megnyilvánuló „kisajátítás” attitűdje — másrészről a szervezetlenebb afroázsiai, latin-amerikai és a szocialista országokban élő katolikusok pluralizmusra hajló és az egyház alapvető organizmusaiban (egyházközség, espereskerületek, egyházmegyék) gondolkodó felfogása. Nem is beszélve arról, mennyire nyilvánvalóvá vált ezeken a csoportos beszélgetéseken, hogy ha a világi katolikusok meg akarnak felelni annak a szerepnek, melyet egyházunk ma nekik szán, a világi dolgokban való jártasság mellé meg kell szerezniük a jártasságot: a teológiában, a szentírástudományban, egyházjogban éppenúgy, mint a pápai enciklikák, újabban pedig a zsinati okmányok alaposabb ismeretében. 3. Bármennyire várta is a kongresz- szus a Szinodussal való találkozás és párbeszéd lehetőségeit, ez voltaképpen elmaradt. Tisztelgő látogatások és üzenetváltások kölcsönösen megtörténtek ugyan, de a két ülésterem között levő egykilométeres távolság ez alkalommal még nem tűnt el, s hadd tegyem mindjárt hozzá: ezt erőltetni nem is lett volna szerencsés, hiszen azokban a kérdésekben, amelyekről majd párbeszédet folytathat a hierarchia a világiakkal, ma még mindkét részről az alapozás munkája a fontosabb. * Ha meg is voltak a kongresszusnak a maga belső zavarai és korlátái, talán sikertelenségei is, ezek mind-mind egyben hasznos sikertelenségek is, mert előre felhívják a figyelmet, hogy a legközelebbi világtalálkozót már úgy kell előkészíteni, hogy azon egységesebben gondolkodó, nyíltabb beszédű, a zsinat utáni feladatokat nemcsak általánosságban látó képviselők interpellációja jöhessen létre. Addig is azzal a reménnyel kell élnünk, hogy időközben teljesíthető lesz az a kérés, melyet a kongresszus a Szinodushoz és a pápához intézett: a laikusok apostol kodásáról kiadott zsinati dekrétum szellemében és a demokratizmus irányában úgy kell megújítani a laikusok minden rangú képviseletét, hogy azokban a kontinensek, kultúrák, különböző életformák, valamint a szervezett katolikusokon kívül a szervezetekbe nem tömörült és csupán az egyház alapvető organizmusaiban élő katolikusok is méltó helyet kapjanak. Ebben az esetben már a két kongresszus közötti időben konkrétabb értelmet kaphat a zsinat utáni első találkozó jelmondata: „Isten népe az emberiség útjain”. A II. VATIKÁNI ZSINAT ÉS A KERESZTÉNY BÖLCSELET MEGÚJULÁSA A II. Vatikáni Zsinat a keresztény csupán néhány irányelvet ad.1 Az említett irányelvek azonban így is kifejezik a zsinat szándékát a megújulás főbb vonalait illetően. A Teológia Kecskés Pál gyakorlati szempontjaival kibővítve ismerteti a zsinati dokumentumok ide vonatkozó megállapításait.2 Fölmerül azonban a gondolat: nem volna-e érdemes a keresztény bölcselet megújulásának kérdését elvibb szempontokból is megvizsgálni? A zsinati hozzászólások 58
